CD kritika

Minden úgy zajlott, ahogy azt előre sejteni lehetett. A negyvenedik jubileumra mozgásba lendült a gépezet, jött a zenekar sztoriját feldolgozó dokumentumsorozat, fellebbent a fátyol a frontember mára tovatűnt (?), súlyos hangszálproblémáiról, minek kapcsán kifejezhettük együttérzésünket, halvány reménysugár kezdett pislákolni az eltévelyedett fekete bárányként megbélyegzett hajdani gitáros visszatérését illetően, majd mindezek tetejébe megérkezett a nagy bejelentés: júniusban jön az új album, ami újra elhozza majd a felhőtlen, mosolygós, lendületes, gitárgazdag, békebeli feelinget!

Régóta érlelődött bennem, hogy érdemes lenne újra felvenni a fonalat az erdélyi Siculicidium kapcsán, akikkel igazán autentikus szeretlek-is-meg-nem-is viszonyom alakult ki az évek során. Még csak azt sem mondom, hogy a kapcsolatunk már az alapoknál elromlott, mégiscsak black metalról beszélünk, ráadásul nihilista, a zenét ugyanakkor véresen komolyan vevő hozzáállásuk mindig is megfelelt annak, ahogy én is gondolkodom a feketefémről. Magas labdák tömege pattog most felém, de tény, hogy az a bizonyos Hosszú út az örökkévalóságba rendesen kifárasztott annak idején, és miközben legjobb bizonyságát adom annak, hogy a gyűjtő egy speciális állatfaj, hiszen a Sicu-diszkográfia (részben ugyan érintetlenül, de) ott figyel a polcomon, bevallom, némi félelemmel vágok neki az újabb nagy kalandnak. Ezúttal ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két LP-nyi mennyiségű, gyanús színű desztillátummal kell megküzdeni, mert Lugosi Béla énekes/szövegíró és Pestifer gitáros fantáziája különösen termékenynek bizonyult az utóbbi időben.

Egyre csak gyűlnek a lemezek a progmetálban erős, svéd Evergrey műhelyében, akik messze nem arról híresek, hogy gyakorta változtatják a bevált dolgokat és ide-oda ugrálgatnak a különböző zenei stílusok között. Az ilyesminek sokszor szoktak hátulütői lenni, de persze ez nem panaszkodás részemről, s a mindenkori imádat is megvan még, csupán szép lassan próbálom elfogadni azt az állapotot, ami ennyi idő elteltével és ennyi saját muzsika után Tom S. Englundékra is nyugodtan rásüthető: már nem képesek úgy megdobogtatni a szívem, mint egykor. Javukra legyen írva, hogy rokonszenves stílusjegyeik ezer közül felismerhetők és nyilván az sem feltétlenül baj, ha nem kísérleteznek, hiszen ha sikerül erős dalokat írniuk, ez igazából már nem is számít.

Tavaly azt írtam: az ős-Sepultura művei közül a Bestial Devastationnel és a Morbid Visionsszel ellentétben a Schizophrenia újravételének már nem látnám sok értelmét. Aztán ehhez képest persze máris megérkezett az 1987-es album friss verziója, ami az előző újrajátszós vállalkozás kedvező fogadtatásának fényében nem meglepő. Nem érzem úgy, hogy segget csinálok a számból azzal, ha elárulom: abszolút élvezettel tudom hallgatni a 2024-es változatot is. De mivel a Schizophrenia már eredetiben is nagyon rendben volt, most ezzel együtt sincs akkora különbség az alapanyag és mai megtestesülése között, mint legutóbb.

Nehéz körülmények között született a norvég Madder Mortem új albuma, legalábbis az énekesnő Agnete M. Kirkevaag és gitáros testvére, BP M. Kirkevaag számára volt megterhelő időszak. A páros az album készítésének időszakában vesztette el édesapját, aki a zenekart a kezdetektől szívvel-lélekkel, tevékenyen támogatta, illetve művészként is hozzájárult a Madder Mortem körüli teeendőkhöz. A új albumhoz két festményt is készített, a borítón láthatót Costin Chioreanu segítségével illesztették az album egységébe. Mivel a lemez elkészültét már nem érte meg, így neki dedikálták az Old Eyes, New Heartot, teljes joggal, nehéz szívvel.

Újabb erős underground nevekkel telepakolt produkcióról beszélünk a Crownshift esetében. Ráadásul a csapat aktív mozgást tervez a jövőben, ott lesznek hamarosan a FEZEN-en is, szóval ha minden összeáll és a visszajelzések is kedvezőek, nem valami egyszeri szobaprojektről lesz szó itt. Mindehhez egyébként az alapok is adottak: különösebb újdonságokat nem villant fel a debütáló lemez, de a modern kikacsintásokkal teli, észak-európai szabású melo-death kedvelői kajálni fogják.

Ha nem is az érdeklődés homlokterében alkotva, de lassú, egyenletes építkezéssel jutott el az ötödik lemezig a Lucifer. Bevallom, annak idején némi szkepticizmussal figyelgettem a Johanna Sadonis vezetésével zászlót bontó bandát, aztán bekerült a képbe Nicke Andersson, és szépen elkezdett náluk összeállni a kép. Ez persze bizonyos változásokkal járt úgy a zenében, mint a magánéleti fronton – elvégre most már Johanna is Platow Andersson néven fut –, de a korrekt, mégis kissé semmilyen kezdőlépések után szépen megtalálta a maga hangját a csapat. A még az év elején megjelent ötös lemez az eddigi csapásvonalon halad tovább, és újfent kellemes hallgatnivaló.

Nem akarok feltétlenül nagyszabású nu metal revivalt valószínűsíteni a következő évekre, de több mint két évtizeddel a hullám levonulta után törvényszerűen megérkeztünk abba a fázisba, amikor már érzékelhető némi nosztalgia az érával kapcsolatban. Az ilyesmit pedig mindig aprópénzre lehet váltani. Semmi meglepő nincs ebben, a rockzene ciklikussága mindig is így működött: aki akkoriban Kornon, Linkin Parkon, Limp Bizkiten, P.O.D.-n nőtt fel, mostanra többnyire bőven eljutott az ízlésbefagyásos életkorba, ráadásul jól kereső harmincas-negyvenesként fizetőképes keresletet alkot. A zeneipar pedig mindig igyekszik kihasználni az efféle együttállásokat.

Napi buta statisztika: a Neither Land Nor Sea-vel immár saját jogán a Magma Rise is kitermelt annyi sorlemezt, mint amennyi minden magyar doomsterek ősforrásának, a Mood zenekarnak jutott. Ez az információ természetesen a világon semmilyen többletjelentést nem hordoz a puszta ténymegállapításon túl, a Magma eddig is a leginkább szem előtt lévő Mood-utód volt, és 2024-ben sincs ez másként. Ha valaki még ötvenen túl is a színpadon túr egy, az átütő siker reményével sosem kecsegtető stílusban, ahogy ezt Hegyi Kolos és Holdampf Gábor teszi, esélyes, hogy ezt valamilyen visszafoghatatlan belső indíttatásból teszi, szája szélén némi hamiskás mosollyal. Ha nincs már miért megfeszülni, akkor nem kell megfeszülni, szóljon úgy, ahogy jólesik, annak, akinek jólesik. A táborukat valószínűleg név szerint (de arcról biztosan) ismerik már, a zenekarral egyetemben az elvárásuk mindössze annyi, hogy ne verjék le a lécet.

Szinte észrevétlenül jelent meg tavasszal az új Dool, de a lemez ettől még ugyanolyan figyelemre méltó és megigéző, mint elődje, a négy évvel ezelőtti Summerland. A The Shape Of Fluidity a holland dark/gót/poszt/akármilyen rockerek harmadik albuma, és simán, mindenféle erőlködés nélkül sikerült vele tartaniuk a lécet. Márpedig ez nagy szó, mivel a 2020-as album minden túlzás nélkül óriási stílusgyakorlat volt ebben a borongós, sötét, éterien okkult stílusban.

Kicsit mintha kapkodna mostanában Jeff Waters. 2022-ben ugye a semmiből és kissé talán indokolatlanul dobta piacra a Metal című, eredetileg 2007-ben megjelent Annihilator-nagylemez újravett változatát Stu Blockkal és Dave Lombadóval, illetve emellett bejelentette, hogy nem kevesebb mint tizennyolc Annihilator-újrakiadás várható a közeljövőben. Ezekből aztán a mai napig egy sem jelent meg, de még csak hír sincs róla, mikorra várhatók, viszont beharangoztak egy speciális Alice In Hell tematikus bulit idén nyárra, a szlovákiai Topfestre, ismét csak Stu-val a mikrofon mögött, meg az anno a lemezt feljátszó dobossal, Ray Hartmannal. Ebből végül koncert ugyan nem lesz, de valamiféle livestream azért várható, viszont áprilisban a derült égből megjelent az Amerikan Kaos „zenekar" első albuma, az Armageddon Boogie, ami tulajdonképpen egy Waters-szólólemez, és elvileg két másik is követi majd 2025-26 folyamán.

Néhány hete készítettünk egy igen részletes interjút Szabó Danival a Mind's Mirrors kapcsán. Akkor a többek között a Dividedból és a Rockstars Not Dead projektből ismert gitáros részletesen elmesélte, hogyan fogtak bele másfél évtizeddel ezelőtt barátjával és régi harcostársával, Purnhauser Pállal e szerelemprojekt megvalósításába, amit sok holtidő és vargabetű után idén végre siker koronázott. A Forever Is Not Nearly Long Enough cím tökéletesen találó tehát, de a lényeg, hogy ha örökké tartott is, végre tényleg kész a lemez. Mivel pedig a Mind's Mirrors kapcsán a hívószavak a „technikás," a „US Power" és a „progresszív" voltak, a mikrofon mögött meg egyik legnagyobb kult kedvencem, Alan Tecchio (Hades, Watchtower, Seven Witches, Non-Fiction stb.) állt, már akkor egyértelmű volt, hogy ez a projekt nekem szól, amikor Danival legelőször, évekkel ezelőtt beszélgettünk róla.

Jamey Jasta a színtér emblematikus arcai közé tartozik, és sosem érte be pusztán a Hatebreed frontemberi posztjával, mindig is ezer dolgot csinált egyszerre, legyen szó műsorvezetésről vagy egyéb háttértevékenységekről. Jó ideje mozgolódik önállóan is, az ...And Jasta For All a negyedik szólóalbuma a sorban, és már a címről, illetve a borítóról is sejthető, mire futtatta ki ezúttal a játékot az örökmozgó énekes. Ebben szerzőként Charlie Bellmore gitáros és Nick Bellmore dobos szegődtek mellé – velük ugye Jamey két igen erős lemezt pakolt össze korábban Dee Snidernek, de ez a tandem dolgozott George „Corpsegrinder" Fisher első önálló anyagán is.

Bizonyos koncepciók annyira kattantak, hogy egyszerűen muszáj őket díjazni. Én például azonnal látni véltem a fantáziát abban, hogy ismert underground stoner/doomster arcok lelassítva Slayer-dalokat nyomnak egy lemezen át. Nyilván – szokás szerint – lehet armageddont kiáltani erre is a mindenre kötelező károgás jegyében, de nem látom be, miért ne férne el a mai dömpingben egy ilyen projekt is. Én például biztosan megnézném őket koncerten, és bizonyos keretek között, helyén kezelve az album is szórakoztat.

Unos-untalan azon kapom magam, hogy a kétéves covid-limbó teljesen tönkrevágta az időérzékelésemet. Az új High On Fire esetében például kétszer is ellenőriznem kellett, hogy tényleg hat év telt-e el a legutóbbi Electric Messiah óta. Kábé annyira valószínűtlennek tűnt a dolog, mint hogy a legutóbbi lemezért Matt Pike-ék a kozmosz valamilyen bizarr együttállásának köszönhetően még egy Grammyt is besöpörtek... Hat év pedig hosszú idő, sok minden változhat közben. A színtér egyik legkerekebb, legmocsadékabb power-triójából azóta példának okáért eltűnt az alapító überdobos, Des Kensel, helyét Coady Willis vette át Pike mester és Jeff Matz mögött.

Tűnjön el bárki a fedélzetről, változzon a kiadó, Wolf Hoffmann akkor is acélosan rezdületlen kézzel és rezzenéstelen arccal, nyílegyenesen kormányozza előre az Accept hajóját a jól ismert vizeken. Nem nagyon gondolunk bele, én azonban imádom az efféle viszonyításokat, szóval muszáj hangsúlyoznom: a csapat aktuális, Mark Tornillo fémjelezte korszaka immáron lényegesen hosszabb ideje tart, mint annak idején a '80-as évekbeli aranykor. A sztori egyértelműen jól működik, a banda kihagyhatatlan a fesztiválokról (jönnek a Rockmaratonra is), folyamatosak a sikeres önálló turnék is, szóval nem látom okát, miért ne üzemelhetnének el gyakorlatilag örökre a jól bevált recept alapján.

Tételezzük fel, hogy senki nem ismeri ezt a nyurga fickót. Jött valahonnan, készített egy lemezt, és érdeklődve indítjuk el, hogy mi sül ki belőle. Valami masszív, valami vastag megszólalás. Egy pillanatra amolyan Taking Dawn-szellemiség érint meg (ó, micsoda bemutatkozás is volt az!), az énekes egész jó, a gitáros korszerű. Emlékeztet a ′90-es évek elejére, amikor a hajbandák elkezdtek izmozni, meg van benne egy csipetnyi Spread Eagle. Az első lemez felől. Aha, oké, hadd menjen! Freedom, az van itt. Az ének olyasmi, mint volt annak idején a Skid Row-ban a szőke srác. A riff is emlékeztet rájuk, amolyan sűrűn ritmusozós figura, villantós szólózgatás, hangnemváltogatós megoldás kerül elő, egész érdekes ez, jobb, mint vártam.

Slash láthatóan nem nagyon tud megülni egy helyben, valamit mindig, mindenképpen csinálnia kell. Ebben nincs különösebb újdonság, de nálam bizony jócskán veszítettek már az eseményfaktorból ezek a megjelenések az elmúlt tizeniksz évben. A 2010-es első szólóalbum pár dalt leszámítva nem különösebben nyűgözött le, és a zseniális kezdés után, a harmadik lemezre a Myles Kennedy-féle formáció is a teljes érdektelenségig fakult nálam a túl gyorsan érkező kaptafa-cuccok miatt. Emellett meg ugye a többséghez hasonlóan én is inkább Azzal A Zenekarral hallanék egy komplett új lemezt Slashtől, és a nagy sztori mellett minden automatikusan másodrendűvé silányul.

Minden élvezetek legbűnösebbike, a szintipop Slayere a tizenötödik stúdiólemezénél tart. Neil Tennantet és Chris Lowe-t 1981-ben többek között az akkoriban még szintén csupán a szárnyait bontogató Depeche Mode iránti közös rajongásuk hozta össze, majd aztán idén éppen Dave Gahanék aktuális producerét hálózták be, hogy vele együtt visszatérhessenek a '80-as évekbe. És bár Tennant idén nyáron betölti a hetvenet (!), mégsem gondolom, hogy bármilyen értelemben az útjuk végéhez értek volna. A Nonethelesst áthatja ugyan a tömény nosztalgia, de még véletlenül sem lepi be a por. A megjelenés időzítése megfelel a Super óta beállt négyéves periódusnak, vagyis az utóbbi évtizedben mindössze három sorlemeznek örvendhettünk, ráadásul a legutóbbi Hotspot inkább csak egy felet adott ki nálam. Mégis, mintha folyamatosan jelen lenne a Pet Shop Boys, legalábbis az én környékemen.

Az már a Slayer búcsúturnéja környékén is nyilvánvaló volt, hogy a visszavonulás gondolata Tom Araya fejéből pattanhatott ki. Míg az évek során szép lassan kedélyes télapóvá nemesedett frontembert nemcsak fizikálisan, de vélhetően mentálisan is egyre jobban megviselte a turnézás, addig Kerry King nem sok jelét mutatta a megfáradásnak. Így tehát, mikor a Slayer-sztorinak vége lett, indult is a találgatás, hogy vajon az öreg tremolórángató kikkel alapít majd új csapatot. És bár bennfentesek tuti befutónak mondták az évek során Phil Anselmót, Gary Holtot, sőt, Zakk Wylde-ot is, végül egyikük sem került be a roppant fantáziadúsan csak Kerry Kingként aposztrofált brigádba.

Utolsó három lemezével, a még 2012-ben elhunyt Mark Reale-lel és a mikrofon mögött Tony Moore-ral készül Immortal Soullal, illetve a már Todd Michael Hall által felsüvöltött Unleash The Fire / Armor Of Light kettőssel a Riot tökélyre vitte a szteroidokkal felpumpált, európai ízekkel felvértezett power metalt. Számomra különösen a legutolsó cucc volt hatalmas kedvenc, abban az irányban pedig nem is nagyon lett volna hova továbblépni, így kifejezetten örültem, mikor arról lehetett olvasni az előzetese interjúkban, hogy a hat év szünet után érkező Mean Streets szándékosan vissza fog kanyarodni a banda korábbi dolgaihoz. A Riot ugyanis a Moore- és Hall-korszakok power metalját megelőzően rockosabb és bluesosabb mezsgyék mentén is remek dolgokat hozott össze.

Kimondottan erősre sikeredett az új Deicide. Glen Bentonnak és Steve Asheimnek persze időről időre megvannak a maguk fellángolásai, amikor sikerül kiszakadniuk a soklemezes zenekarokra jellemző, többnyire egyenletes, de a korai klasszikusokhoz már nem mérhető albumok végeláthatatlan sorából. Ilyenkor az adott mű felül tud emelkedni a „megbízható, jó hallgatni, de semmi extra" kategórián. A Banished By Sin most újabb erősebb pont a diszkográfiában.

Az In Vain egy irgalmatlanul tehetséges norvég prog/death/black metalos alakulat, akik két évtizedes múltjuk és az általuk alkotott nagyszerű zenék ellenére sajnos még manapság is bőven radar alatt mozognak. Ez ügyben viszont saját magukon kívül tulajdonképpen nem is nagyon mutogathatnak másra, hiszen legkésőbb a 2013-as Ænigma (te jó ég, már az is egy évtizeddel ezelőtt volt?!) kapcsán egyetlen nyakreccsentő, a holdig visszhangzó mozdulattal kapta fel rájuk a fejét a komplett szcéna. Az idén végre megérkezett Solemn azóta mindössze a második, összességében pedig az ötödik sorlemezük, és az Ænigma-hatás tartósságának legjobb bizonyítéka, hogy a hobbiprojekt-léptékű életjelek ellenére az underground hype ma is észlelhető körülöttük. Veszettül vártam én is az új lemezt, hiszen velük kapcsolatban az a legenda is határozottan tartotta magát, hogy mindig a páratlan számú alkotásaik jelentik az igazi nagy dobást. A Solemnnel tényleg nagyot dobott a kristiansandi hatos, engem azonban ezúttal nem igazán találtak el.

Vannak dolgok, amelyektől nemcsak egyszerűen frászt kapok, hanem olykor még életre szóló sérüléseket is képes vagyok begyűjteni. Ilyen például Axel Rudi Pell szúnyogvibrátója, illetve azoknak a fiatal popénekesnőknek (és fiúknak) a hangszíne, akik abban a bizonyos trendi, nyafogós, affektálós, modoros, „kinemállhatom" stílusban cifrázzák a melódiáikat. Ezek nálam felérnek egy altatás nélküli agyműtét élvezeti értékével, s akkor még a német nyelvet nem is említettem, ami szintén olyan hatást gyakorol rám, ha bárhol, bármilyen formában meghallom, hogy megcsavarodik tőle a gerincem. Örök hálát adok az égnek, hogy a germán illetőségű Vanden Plas nem az anyanyelvét választotta dalaik interpretálására. Mennyivel jobb ez a történet így, angolul, nem?

Mint a mellékelt ábra mutatja, Göteborgból sem kizárólag nordikus-melodikus death metal érkezik. A most debütáló Smoking Snakes például egészen másban, klasszikus, '80-as évekbeli alapokon építkező hard rockban utazik. A Danger Zone ráadásul utóbbi stílus egyik olyan szárnyvonalán mozog, ami már a fénykorban sem számított éppen túlcincáltnak: ez az a bizonyos rifforientált, néhol egyértelmű heavy metalos behatásokkal tűzdelt, karcosabb változat, amit harminc-egynéhány évvel ezelőtt street rockként is előszeretettel emlegettek.

Sok furcsa lemezfelvezető nyilatkozatot olvastam már az elmúlt harminc-akárhány évben, a szemem sem rebben az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „szétmelóztuk a seggünket, ha-ha" meg „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek" baromságokon. Valahol meg is értem ezeket a kényszerből világra szenvedett megnyilvánulásokat, valamit elvégre mondani kell, és nincs új a nap alatt. Azt viszont sosem tudtam mire vélni, amikor egy zenekar célzottan félreviszi a kommunikációt az aktuális albuma előtt, és olyat állít a sajtóban, ami egyszerűen nem igaz, miközben a hiú reménykeltéssel a saját dolgukat is megnehezítik. Akkor is, ha az aktuális albumnak önmagában véve amúgy kutya baja.