Koncert

Erről a rendezvényről írni azért is hálás feladat, mert Ádám remekül összefoglalta a lényeget a Mötley Crüe és a Def Leppard pesti koncertje kapcsán, sokat tehát nem kell hozzátennem. Másrészt itthon eredetileg nem is terveztem elmenni a bulira, már az első hírek érkezésekor is Prágát céloztuk meg, egyfelől bizonyos szektorok horror jegyárai, másrészt az MVM Dome máris kétes akusztikai hírneve miatt, és nem mellesleg én a hosszú hétvége utáni napokat is születésnapi énidőnek szántam. Pont emiatt, az utolsó pillanatban mégis elmentem Pesten, majd következett a két Pantera, és csütörtökön nekivágtunk.

Első kiadásával jelentkezett az Insane Hellride Fest, én legalábbis a jelek alapján egy olyan történettel számolok, amelynek belátható időn belül folytatása következik. A pünkösdi hétvégén, újabban ritkaságnak számító, teljesen vállalható időjárás által támogatva zajlott a kétnapos összejövetel az Analogban, amely már több ízben bizonyult roppant kellemes helyszínnek egy underground bulihoz. Ezúttal sem volt másként, még ha én magam a komplett sztorinak csak a végkifejletére értem is a helyszínre, ráadásul egy roppant kiadós megfázással terhelve. Nem hallgatom el, hogy a hívószót – sokakkal együtt – a Tormentor nevezetű black metal legenda felbukkanása jelentette, de azért becsülettel megnéztem, akiket tudtam.

Micsoda összeállítás! A Voivodot mindig jó megnézni, a Crowbar különös módon nálam kimaradt eddig élőben, a Planet Of Zeust korábban nem ismertem, belehallgatva roppant ígéretesnek tűntek. Ráadásul ez a csomag a végre-valahára elkészült Dürer Kert nagyszínpadára került, aminek a nyitása évek óta húzódik. A kisterem már működött egy ideje, de a nagyterem pár napja debütált az F.O. Systemmel. A klasszikus régi Dürer bezárása óta tátong(ott) némi űr az ilyen kis- és nagyszínpados, kiülős-beülős helyszínek tekintetében. Majd kiderül, hogy az új helyszín mennyire váltja be a reményeket, költözések után mindig van pro és kontra vélemény: messze van, közel van, kicsi, nagy, miért nem rögtön három színpaddal nyitnak, nincs elég parkoló, sok a szúnyog satöbbi-satöbbi.

Negyedik alkalommal látom Hans Zimmer utazó hangversenyét és negyedik alkalommal keresgélem a szavakat, miképp is lehetne szavakkal megformálni azt a páratlan audiovizuális élménycsomagot, amivel bő három órán keresztül kényeztetnek minket. Korábban szinte mindent leírtam, miért szeretem zsigerileg a német zeneszerző műveit, bármilyen formában, bármikor, tényleg megunhatatlan számomra. Ő is az a művész, akinek a szerzeményeit időnként már-már aggasztó mértékben öntöm magamba és képtelen vagyok betelni velük. Persze én is érzem, hallom, hogy mikor repetitív és önismétlő, de mégis: mindig képes új formába önteni a fejében lévő hangjegyeket és meglepni valamivel.

Hatalmas köpködés, heves anyázás, gyalázkodás és társai után a végén természetesen ebben az esetben is a papírforma jött be. A Pantera visszahozatala kétesélyes húzásnak tűnt, de mivel zeneileg méltó módon hozták tető alá, meggyőződésem, hogy a jelenlegi turné végeztével el fognak csitulni a negatív előjelű megnyilvánulások. Phil Anselmo, Rex Brown, Zakk Wylde és Charlie Benante Budapesten egy heringezős és egy közel teltházas estén állított emléket a csapat legendáriumának, illetve Dimebag Darrellnek és Vinnie Paulnak – és igen, ez a zenekar nem az a zenekar, nem is lehet ugyanaz, viszont aligha tudtak volna közelebb kerülni a forráshoz az itt nyújtottaknál.

Erős találgatásokat váltott ki, mekkora érdeklődést generál majd ez a koncert Budapesten, főleg ezekkel a jegyárakkal és a biztosítékot sokaknál kivágó, kötelező ültetéssel. A végén információim szerint valahol 8-9 ezer néző között volt a megfejtés, vagyis messze nem telt meg koppra az MVM Dome, de azért igen szép számmal összejöttünk. Lehetséges, hogy egy kategóriával olcsóbb belépőkkel valamivel többen is tiszteletüket teszik, de abban azért elég biztos vagyok, hogy nagyságrendi eltérés akkor sem lett volna. Ezek a zenekarok egyszerűen ezt a szintet tudják hozni Magyarországon, a szervezők pedig végül úgy rendezték be a hatalmas helyet, hogy távolról sem tűnt cikinek a látvány. Tehát évek múlva garantáltan nem a látogatottsági adatokon vitázunk majd a bulira visszaemlékezve, mert a dolog kábé így volt reális – hanem a Mötley Crüe hangzásán, ami jelen pillanatban is a legvégletesebb indulatokat szítja a kommentszekciókban.

Szerencsére (vagy éppen sajnos) már nem túl sok olyan igazán nagy kedvencem maradt, akiket ki kellene pipálnom, vagy legalábbis, akik esetében erre egyáltalán reális esélyem mutatkozhat még ebben az életben. Nos, a C.O.C. bizony ilyen, Deliverance lemezük ugyanis meghatározó szerepet játszott zenei egyedfejlődésemben, ami mellé szépen lassan felfejlődött a többi is, különösen a Blind, a Wiseblood és az America's Volume Dealer. És amint kitudódott, hogy a Corrosion legújabb turnéja bizony kizárólag ezekre és az In The Arms Of Godra fog támaszkodni, még akkor sem lehetett kérdéses a jelenlétünk, ha emiatt a migránshordák által ostromolt, lángokban álló Bécsig is kellett utaznunk, illetve ugye a csapat egyik tartóoszlopa, Reed Mullin is egy ideje igazoltan távol van az élő fellépésektől.

A Måneskin jött, látott és győzött. Kevés olyan fiatal(okból álló) zenekar létezik, amelynek koncertjén egyaránt ugrál a tizenéves, a huszonéves, a harminconéves, és így tovább, egészen a nagymamákig. Tényleg. Láttam. Akik csak kísérni jöttek a gyereket/unokahúgot/unokaöcsit/unokát és nem volt előzetesen sok fogalmuk a zenekarról, azok is rövid idő után ütemesen ringatózni kezdtek, óriási vigyorral az arcukon. Ha meg előzetesen rákészültél, akkor csak annyi volt a dolgod, hogy jól érezd magad, a többiről az olaszok gondoskodtak.

El lehet éppen vonulni eltartott kisujjal a kertek alatt is, de ha őszinték akarunk lenni, be kell látni, hogy a black metal több-kevesebb mértékben mindig is színház volt. Az volt már Dead és az egészen korai Mayhem idejében is, és amíg ilyen fajsúlyos képviselő vannak a jelenkori színtéren, mint például a svéd Watain, köszöni szépen, él és virul ez a vonulat. Kivételesen semmi gúny nincs ebben a megállapításban részemről, mindenkiben feltámad néha a gondolat, hogy megnézzen egy jó színházi előadást, és ha így van, akkor lehetőleg olyanok társaságát keresi, akik ennek a legértőbb művelői. Ezúttal én is a látványos előadás és egy nagy favorit kedvéért merészkedtem az oroszlánbarlangba.

Ha valaki rápillant a bő lére éppenséggel nem eresztett tavalyi évösszegző listámra, máris lehet róla némi fogalma, hogy mennyire vártam ezt a fellépést. 2022-ben a Thy Catafalque a Fekete Zajon (még nem is ezen a néven) adott koncertjét hozta ki végre hanghordozón is, a Platon Karataev pedig magyarra váltva, a Partért kiáltó lemezzel a zenei térkép legkülönbözőbb szegleteiből érkezők tartós figyelmét irányította magára. A Budapest Park már a bejelentés pillanatában szürreálisan hatott helyszínként, és nyilvánvalóan hatalmas szintugrást jelentett mindkét brigád számára itt headlinerként rajongókat toborozni, illetve a meglévőket egybegyűjteni. Jelentem, az egymást is támogató két banda számára nem lett nagy a Fábián Juli tér sem, legalábbis így érzékeltük a küzdőtéren, vagyis duplán, a bátorságért és az előadásért egyaránt járt a taps.

Változnak az idők! Akkor találkoztam először The Exploited muzsikájával, amikor a Beat The Bastardsszel ők lettek az ügyeletes szenzáció a thrash metal színtéren is, és hirtelen mindenki irokézkoponyás pólóban kezdett el kéregetni a Moszkva téren meg nyaranta a Filatorigátnál, amikor kellett egy hét együttlét. Mostanra azok a pólók kicsit kifakultak, feszülnek is a pocakokon, viselőik egy része meg családi egyterűvel érkezik, és érintésmentes mastercarddal fizeti ki a tízezres belépőt, meg az ezerkettes korsó sört. Mindezek ellenére egy The Exploited-koncert még ma is olyan, mint az időutazás: visszavisz legalább húsz évvel ezelőttre.

Bár a munka ünnepének reggelén még néhány száz kilométerre, egy másik országban voltam, nem volt kérdés, hogy az Avatarium második budapesti fellépését nem hagyom ki. Már csak azért sem, mert első, 2017-es eljövetelükkor valamiért nem tudtam megnézni őket, így tehát néhány órával a gépem landolását követően már a kisebbik Barba Negra sátorban álltam...

„És tessék mondani, pápakoncert nem lesz?" A P. Mobil olykor fanyar humorához remekül passzol ez a kikacsintás az alapviccre, tekintve, hogy éppen a Szentatya látogatása miatt került egy napra a Totális Metál eddigi legnagyobb szabású, barbás bulija a Mobil 50 jubileumi nagykoncerttel. Ugyanis ezt az eseményt egy nappal korábban rendezték volna, de aztán „leszóltak fentről", hogy Mobil helyett ingyenes Ghost tribute lesz az Arénában. Nem kicsit bosszantott ez az egybeesés, mert az erős összeállítású Régigépmánia-projektet létezése óta már másodszor szalasztottam el Budapesten és egymás utáni napokon a teljes hétvége is erős összeállítású lehetett volna. Ez pedig az őszinte, kőkemény rock némelyek által hangoztatott Shock!-beli alulreprezentáltságát is árnyalhatná. De hát Ördög testvér tervez, Isten végez – mire elolvasom Loyolai Szent Ignác Lelki gyakorlatait, talán a Totális Metált is sikerül megnéznem. Az ugyanis nem volt kérdés egy pillanatig sem, hogy a kettő közül a P. Mobilra voksolok, elvégre első ötvenedik születésnap tényleg csak egyszer van az életben.

Egy új Metallica-album, egy új Metallica-turné még mindig kiemelt hír, és kiemelten foglalkozik vele mindenki ennyi év után is. Az elmúlt fél évben aprólékosan vezették fel a friss albumot, a bejelentésével együtt pedig rögtön a teljes két éves turnét is belengették. Egyszerre kezdték mindenhová árulni a jegyeket is, ami a semmiből váratlanul magával hozza, hogy rákészülési idő nélkül anyagi értelemben talán kevesebben tudják kiszorítani, hogy több helyre is rápróbálkozzanak. A körút ugyan nem sok helyszínből áll, és ahogy fest, ez így is marad '24 végéig, ellenben mindenütt dupla bulit adnak, mindenféle dal-átfedés nélkül, ami megint csak nem standard húzás.

This is not a drill! – azaz ez nem gyakorlat. Önironikus módon így nevezte el első búcsúturnéját Roger Waters, akit szokás kattant vénembernek tartani évtizedek óta ismert és egyre erősödő szélsőséges(ebb) politikai- és világnézete miatt, amiért sokan ferde szemmel néznek rá, botrányból is rendesen kijut neki manapság. Utoljára öt évvel ezelőtt járt nálunk, és akkor sem rejtette véka alá a véleményét (illetve hát sohasem), eszközei azóta tán csak finomodtak, legalábbis ami a szédületesen megkomponált látványvilágot illeti. Az MVM Dome-ban közel tizenhétezer szempár figyelte az ősz legendát.

Alapvetően nem vagyok nagy rajongója az instrumentális gitárzenéknek – otthon például szinte sosem hallgatok ilyesmit –, mégis, időről-időre igyekszem elcsípni egy-egy gitárhőst élőben, ha épp lehetőségem van rá. Pláne akkor, ha zenéje, illetve az általa előadott színpadi show akkor is élvezhető, ha az embernek kvázi laikusként fogalma sincs róla, mi az az arpeggio vagy a modális skála. Steve Vai amellett, hogy mindent tud a hangszerről, tökéletesen tisztában van azzal is, miként kell igazán szórakoztatni, hiszen David Lee Roth mellett meg a Whitesnake-ben töltött évek alatt az arénarock világába is igen komolyan belekóstolhatott.

Néha még mindig valamiféle időhurokban érzem magam, hiszen ez a Joe Satriani-koncert is három éve tologatódott ide-oda, de legalább nem tűnt el a végtelenben. A helyszín a Barba Negra nagyobbik sátra lett, ahol voltam már nem egy teltházas eseményen, de ennyire durván egymás hegyén-hátán nem láttam még autókat parkolni. Persze más a közönségréteg, ide már nem a felvarrósmellényes-mindegymitiszomcsaküssönki-arcszeszemiscsakpitralon réteg jött, hanem egy sokkal decensebb, helyenként már-már kimondottan nyugdíjasklubra emlékeztető emberadag. Ennek megfelelően az este nem a vaskos riffekről és a tomboló energiákról szólt.

Nem először lépi meg a H-Music, hogy valamelyik nemzetközi koncertjükre ingyenesen vagy jelképes összegért lehet jegyet váltani, ha az ember időben érkezik. Nagypénteken így szimbolikus 666 forintért tehették tiszteletüket a thrasherek a Warbringer és az Evil Invaders dupla headliner buliján, aminek egyetlen feltétele volt: oda kellett érni még a legelső előzenekar kezdési időpontja előtt. Bár az esemény mögötti matekkal nem vagyok tisztában, de olyan megoldás lehet ez, amivel mindenki jól jár: a hely örül, mert sokan vannak, és ezek a vendégek ráadásul legalább három-négy órán keresztül iszogatnak a helyszínen. A promoter örül, mert valószínűleg a fogyasztásból kapott részesedés kárpótolja a névleges jegybevételért. A zenekarok örülnek, mert egy-kétszáz ember helyett közel telt ház előtt léphetnek fel. A közönség meg végképp örül, hiszen így sokkal több marad sörre.

Leszögezem előre: a koncert előtt is sejtettem, hogy ma már nem nagyon szól nekem a Kamelot, és gyanítom, hogy a szerkesztőség korábban hozzám hasonlóan szimpatizáns, pláne rajongó részéhez sem. Ez van, nincs ezzel semmi gond, a banda a mi támogatásunk nélkül is remekül elvan. Mégis, valahogy belém nyilallt, hogy ha már a hosszú hétvégén lesz a buli és a „kiváló″ időjárásnak köszönhetően úgyis itthon töltjük a húsvétot, mindenképpen meg kéne nézni őket, tekintve, hogy idejét nem tudom már, mikor volt erre legutoljára érkezésem. Amire konkrétan emlékszem, az egy wigwamos, még Roy Khannal lejátszott, tehát özönvíz előtti koncert. Utána valahogy elsodródtunk egymás mellől, viszont nagyon tudtam örülni az énekes Conceptionbe visszatérésének és szó ami szó, az első két-három-négy Kamelot azért időnként előkerül a playlistben – a három-négy például pont Khan kapcsán.

Két és fél évet vártunk rá, de végül csak elindult az Epica és az Apocalyptica közös turnéja, és az eredeti, 2020. októberi dátum vagy kétszeri halasztása után végre Budapesten köszönthettük a csellómetál finn feltalálóit és a holland szimfo-metál közönségkedvenceit. Újpestről Csepelre átvergődni a szerdai csúcsforgalomban nem kis feladat, igyekeztem viszont úgy abszolválni, hogy az előzenekari státuszt élvező finn Wheel műsorába is bele tudjak nézni, ez azonban végül sajnos nem jött össze.

Újra visszatértünk a régi kerékvágásba, amit mi sem bizonyít jobban, hogy egymás hegyén-hátán tornyosulnak a koncertek nálunk is, metálon belül változatos műfajokon belül, ráadásul a brutálabb vonal hívei kimondottan el voltak kényeztetve az utóbbi hetekben. Mi sem jutottunk el mindenhova, de egy Cannibal Corpse-ot vétek, sőt, bűn kihagyni. Vasárnap este kiváló mulatságnak bizonyult hát a Barba Negrában ezzel a néhány zenekarral, amelyek ismét a sötét oldal felé csábították a közönséget.

Őszintén szólva nem emlékszem arra, hogy részt vettem-e 2015-ben az első budapesti Geoff Tate Band/Operation: Mindcrime-koncerten, de beszámolónkba beleolvasva gyanítom, hogy nem, mert semmilyen emlékem nincs róla. Másodszorra, amikor az Angra különleges vendégeként játszottak, már biztosan ott voltam, elvégre erről írtam is, viszont utánaolvasás és direkt benyomások alapján is bizton elmondhatom: a végül is stíluskavalkáddá alakult mostani nosztalgiaest az egykoron excentrikus, mára lelki békéjét megtalált, magával százszázalékosan rendben levő és önazonos énekeslegenda eddigi legjobb magyar bulijai között lesz számon tartható.

Áprilisban jelenik meg a The 69 Eyes új nagylemeze, a Death Of Darkness, a finn vámpírok pedig kissé szokatlan módon még ezt megelőzően indultak útnak, és az aktuális turné keretében – már sokadszorra – eljutottak hozzánk is. Jó időszakot él tehát a hazai goth-színtér, hiszen másfél héttel Ville Valo teltházas koncertje után másik ikonikus alakulatot köszönthettünk itthon.

25 Years Of Hits nevű turnéjával szeli át a világot az az angol csávó, aki számtalanszor megjárta a személyes poklát, cserébe olyan kiugró sikereket ért el fiatalon a Take Thattel, majd később szólóban, ami keveseknek adatik meg. Tegyük hozzá: megérdemelten. Kimagaslóan egyedi hang, jó kisugárzás, egyszerre pop- és rocksztárattitűd, formás külső, karakteres arc, az égiek bőségesen adtak neki a mérleg pozitív serpenyőjébe mindenből. Tudott is élni vele, és olyan örökzöld slágereket adott a világnak, amelyek évtizedek múltán is bőven megállják a helyüket. De hát a jó dalok időtlenek, ugye.

Csak a vak nem látja, milyen szédületes tempóban veszi a lépcsőfokokat a progger trónra törő Leprous: nem volt az olyan régen, amikor még előzenekari státuszban jöttek el hozzánk, legutóbb már aztán a régi Dürer nagytermét is csurig töltötték, most pedig a nemrég felavatott, csepeli Barba Negra nagyobbik épülete sem bizonyult nagynak számukra. Több mint jelzésértékű dolgok ezek, és bennem ugyan volt némi kétely ezzel kapcsolatban, Einar Solbergék lazán bizonyították, hogy immár ekkora méretben is meg tudják szólítani az embereket. Egy totális örömünnepbe fordult fellépés története, amelynek napja úgy indult, hogy jó eséllyel semmilyen koncertet nem fogunk látni.

A '90-es évek végén, 2000-es évek elején nemcsak Nyugat-Európában, de itthon sem lehetett elmenni a HIM mellett, azon viszont komolyan meglepődtem, hogy a csapat – meg leginkább persze ikonikus frontemberük és arcuk, Ville Valo – még 2023-ban is ilyen komoly tényező itthon. Húsz évvel a csúcskorszak, illetve fél évtizeddel a feloszlás után ugyanis leginkább egy kis klubba, négy-ötszáz ember elé pozicionáltam főhősünket, a helyzet ezzel szemben az volt, hogy a Neon Noir címmel napvilágot látott friss szólólemezét promotáló Mr. Valo konkrétan csurig töltötte a nagyobbik Barba Negra színpadot. A buli napjáig elővételben a jegyek több mint 90 százaléka gazdára talált, és abban is biztos vagyok, hogy a maradék nagy része is elfogyott a helyszínen. Legalábbis erre utalt mind a tényleg kifejezetten nyomasztó heringezés, mind az a körülmény, hogy este 8 körül a parkolóként funkcionáló mezőt is lezárták egy piros-fehér szalaggal.