Koncert

Újabb év, újabb ARTmania Fesztivál Nagyszebenben, ahol minden olyan, mint tavaly volt: gyönyőrű helyszín, remek hangulat, kiemelkedő minőségű lineup. Az sem változott, hogy 2016-hoz és 2022-höz hasonlóan idén is egyetlen napra érkeztem, mindennek részletes okát pedig tavaly már ecseteltem. Ha egészen őszinte akarok lenni, idén valójában egyetlen koncert kedvéért érkeztem, ami, belátom, nem az átfogó tájékoztatásra építő újságíró pozíciója, viszont ez a tömény igazság. Ettől eltekintve azért a pénteki napon folyamatosan ott voltunk a színpad előtt és környékén, és végül egy hatalmas tételt, egyben muzeális értékű hátralékot pipálhattam ki a bakancslistámon.

Visszakerestem, hogy kezdtem hat évvel ezelőtt a groupamás Depeche Mode-koncert beszámolóját, és gyakorlatilag csak ismételni tudnám magam: hiába vagyok vele tisztában, de az ilyen alkalmakkor mindig mellbevág, mennyire elképesztően népszerű Magyarországon a Gahan & Gore Művek. Az előző turné ugye háromszor is érintett bennünket, ennek a mostaninak pedig már tudjuk, hogy márciusban esedékes a második budapesti felvonása. Aki nem volt ott pénteken a Puskás Arénát megtöltő ötvenezres tömegben, és még nem vett jegyet az MVM Dome-ba, annak csakis azt tudom javasolni, hogy ne halogassa a dolgot: az Andy Fletchert gyászoló zenekar ismét óriási formát mutatott.

Negyvenedik, sőt, ha már az US D.R.I.-időszakot is ide számítjuk, negyvenegyedik születésnapját ünnepli Amerika elsőszámú crossover-brigádja. Talán ők maguk sem gondolták volna, hogy az anno a Brecht-család házában zajongó, nevüket a hidegvérét elvesztő Brecht-papától kapó imbecilis hülyegyerekekből a színtér megkerülhetetlen legendája, egyben számos zenekar számára hivatkozási alap lesz. Mégis ez történt, a D.R.I. pedig úgy is tényező tudott maradni, hogy 1995 óta nem adtak ki új nagylemezet, 2016 óta meg egyetlen új dalt sem. De ez a turné most nem (pontosabban: most sem) az új zenékről, sokkal inkább a csapat munkásságának megünnepléséről szól.

Az ígéreteket illik betartani, akkor is, ha saját magunk felé szólnak, sőt, akkor a leginkább, mert az sokszor hosszú évtizedeket takar. Nos, jó pár éve megígértem magamnak: ha gyerekkori ideálom átjön Európába, valahol megnézem. Utoljára 2016-ban járt néhány itteni országban, csak sajnos akkoriban nálam épp nem úgy álltak a csillagok. Aztán eljött 2023 júliusa, egy rakás koncerttel egymás hegyén-hátán, és egy héttel Bécs után is azon merengek, hogy még a dupla Rammsteint sem tudtam feldolgozni (meg előtte Kiefer Sutherlandet), utána még jött egy Deep Purple, aztán nem sokkal később Springsteen, másnap meg már Guns N’ Roses. Normál esetben egy-egy ilyen eseményből hetekig lehet táplálkozni, most meg idő sincs megemészteni, belemerülni az élményekbe, mert rögtön jön egy másik, magas hőfokon égő koncert. Persze tudtam, hogy ez a július súlyos lesz (de nem sejtettem persze), de így, hogy konkrétan tényleg totális összevisszaságban ugranak be az elmúlt hetekről jelenetek, dalok, tényleg kissé kaleidoszkóp-szerűvé válik ez az időszak. És mennyire jó lesz ezeket az emlékeket előhívni, ahogy megyünk bele a szürke, hosszú őszi-téli időszakba, ezekkel az élményemlékekkel lehet majd bizonyos szempontból átvészelni jövő tavaszig.

Erős volt ez a forró, július közepi hét a mainstream (cinikusan szólva lakossági) rockelőadók magyar rajongóinak szempontjából: dupla Rammstein, Hollywood Vampires (na jó, ők csak majdnem, de hírverés azért volt itt is), Guns N′ Roses, és még ezek legszépkorúbbika-legpatinásabbika is tiszteletét tette Budapesten. Számomra nem volt kérdés, hogy utóbbit választom a kínálatból, már csak azért sem, mert a kiváló Harley fesztes, MK3-4-re emlékező Glenn Hughes-estnek jót tett egy kis kontraszt és tényleg így volt fair a „verseny″: ha egyiket megnézem, illik a másikat is. A dobolás talán nem teljesen fakezű, de műkedvelő gyakorlójaként Ian Paice miatt külön kíváncsi voltam, lévén egyik legnagyobb kedvencem és így, hogy ő sem lesz már fiatalabb, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy láthassam (sajnáltam is nagyon, amikor 2021 végén elmaradt a saját ön-tribute bandás fellépése), és nem mellesleg – bár szomorú apropó miatt – a Deep Purple új gitárossal játszik egy ideje, akire szintén baromi kíváncsi voltam.

Nem a nagy visszatérés utáni első nagy hurrában, nem is a másodikban, sőt, nem is a harmadikban jutottak el hozzánk, de azért végül szerencsére Budapest sem maradt ki a Guns N' Roses újjáéledő diadalmenetéből. Valahol szürreális belegondolni, hogy a mítoszszámba menő 1992-es koncert és a más okból, de szintén legendás 2006-os fellépés időben közelebb van egymáshoz, mint ez a mostani meg a legutóbbi, de ez inkább csak számmisztika. A lényeg, hogy itt voltak – és szerencsére a legrosszabb indulattal sem süthető rájuk, hogy nem tettek ki magukért a Puskás Arénában összegyűlt közel ötvenezer néző kedvére. Axl hangja természetesen képezheti vita tárgyát, de aki hakniról beszél egy több mint háromórás buli után, az valami egészen más mozit néz.

A végsőkig váratta magyarországi rajongóit a Rammstein, majdnem azon túl is, hiszen mióta 2019-ben útjára indították az eddigi leghatalmasabb utazó cirkuszukat, előbb egy világjárvánnyal, majd egy, a saját köreikben hasonlóan pusztító hatású botránnyal is meg kellett küzdeniük. Jól nevelt németektől azonban legkevésbé beváltatlan ígéretekre számítunk, így minden negatív előjel dacára magabiztosan hódította meg a hatos végül Budapestet is. Annyira totális volt a siker, hogy másnap is visszajöttek, így összesen nagyjából százezer ember előtt mutathatták meg magukat ezen a két forró, júliusi napon. Nem kizárt, hogy történetének utolsó koncertjeit adja ezekben a hónapokban a Rammstein, ahogy az sem teljesen kizárható, hogy legalább még pár erős év előttük áll, viszont abban vita nem lehet, hogy amit most mutatnak, arra ezen a bolygón csak ők képesek.

Ez az este is tipikusan az a történet, amikor „ha valaki egy éve mondta volna, hogy Szolnokon megnézem Kiefer Sutherlandet, pár nappal később meg Budapesten duplázik a Rammstein”, röhögtem volna egyet, hogy na persze. És akkor az utána lévő dús napokról ne is beszéljünk. Nos, hát igen, ha valakinek az elmúlt napokban elmeséltem, hogy megyek Szolnokra Kiefer Sutherland-koncertre, dupla kérdéssel bombáztak az ismerősök, hogy „hova?” és „kit?!”  Nem is csodálom, egyfelől Szolnok nem egy szokványos koncerthelyszín, és Kiefer Sutherlandről sem a vad rockkoncertek jutnak senki eszébe. De ugye jártunk már David Duchovny-koncert is pár évvel ezelőtt.

Nem tudom, de nem is akarom megkerülni a dolgot, ezért aztán úgy döntöttem, akkor ezzel nyitok: a Barba Negra Red Stage hangosításával alapvető problémák vannak. Már a kezdetektől fogva lehetett hallani ilyen-olyan gondokról a hellyel kapcsolatban (nehéz megközelíthetőség, parkolási anomáliák, infrastrukturális hiányosságok), amelyek egy része azonban adottság, más téren meg már jelenleg is jelentős javulás tapasztalható. Csak hát a lényeg, az a fránya hangzás valahogy nem akar fejlődni. És nyilván nem véletlen az sem, hogy éppen egyik legnagyobb kedvencem, a Clutch kapcsán böfögöm fel ezeket a sirámokat, de erről majd később. Az Illetékes Elvtársak felé csak annyit: ha csak én kárognék, semmi gond nem lenne, de ha mondjuk húsz emberből tizennyolc konstans jelleggel így tesz, akkor ott már csak kellene valamit csinálni, mert hosszú távon bizony megbosszulja magát a dolog – úgyhogy ne fikázásnak, hanem építő jellegű kritikának tessék felfogni ezt a bekezdést.

Nem árulok el nagy újdonságot, hogy számos koncertet láttam már – idén is –, de Tom Jonest színpadon látni mindig élmény, és ez az élmény idén olyannyira emlékezetesre sikerült, hogy bátran állítom: az év egyik legjobb élő eseményének lehettünk tanúi az MVM Dome-ban. Bár tavaly erősen bosszankodtam, amikor elmaradt ugyanez a fellépés, de valahogy úgy érzem, most még kerekebbnek bizonyult az élmény.

Százhuszadik születésnapját ünnepli idén a világ leghíresebb motorkerékpár-márkája, a Harley Davidson. Amellett, hogy a Harley az elmúlt több mint egy évszázad során fogalommá és státuszszimbólummá vált, a rock- és metálzenével is szorosan összeforrt. Arról persze lehet vitatkozni, hogy valóban van-e annyira jó motor a HD, amennyire azt a körülötte kialakult kultusz sejteti, de ettől még tény, hogy ha a heavy metal és a motorok kapcsolata jön elő, szó sem lehet más gépekről, csakis böhöm Harley-król. Joey DeMaiót vagy Rob Halfordot el se lehetne képzelni egy Yamaha Fazer vagy egy Honda Hornet nyergében, és kész. Így tehát egyértelmű, hogy a Harley-Davidson szülinapi fesztiválsorozatához (nem a budapesti az egyetlen ilyen ugyanis idén) a rockzene is szorosan hozzátartozott, így pedig természetesen nekünk is ott volt a helyünk. (K.G.)

Negyven év nem kispálya, nemzetközi vizeken is nagy dolog egy ilyen léptékű karrier, nemhogy a magyar könnyűzenében. Talán egy kezemen össze tudnám számolni, hány formáció akad itthon, aki megérte ezt a kort, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Pál Utcai Fiúk esetében tulajdonképpen szünet nélkül ment végig ez a négy évtized. Voltak nehezebb idők, volt aranykor, újraszerveződés is, de a PUF még mindig velünk van. Tíz évnél a Budapest Sportcsarnokban játszott a zenekar, a húszéves jubileumra a Petőfi Csarnok telt meg, harmincnál, harmincötnél már parkoztak, és most, a negyven évnél is ez a bravúr jött össze, ha nem is tényleges sold outtal, de bődület sok emberrel. Komolyan rá is fordultak az eseményre, holott – gondolhatná az egyszerű ember – az ilyesmi akár önnfenttartó módon is eladja magát. A zenekar ugyanis önazonos, hiába, hogy ennyi év alatt változik a világ, és változnak ők is.

Mindennek eljön az ideje – mondják a nagyok, így annak is eljött, hogy a legendás bradfordi (khm) duó újra Budapesten játsszon, nyáron, szabadtéren, ráadásul egy kiváló szettel. Tényleg minden adott volt egy kiváló estéhez, az esőfelhők kegyesen arrébb vándoroltak, a laza cirka háromezer fős közönség sem tömítette el túlságosan a Budapest Parkot, így bárhol kényelmesen és lazán elfért bárki, és nem kellett arra panaszkodni, hogy nem látni sehonnan semmit. Nyilván a szervezők jobban örültek volna még párezer főnek, de a The Cult renoméja megkopni látszik, amihez talán az utolsó, felemásra sikerült VOLT fesztiválos koncertjük is hozzájárult.

A tavalyihoz hasonlóan ismét részt vettünk a lengyelországi Mystic Festivalon, ahol az erős felhozatal – Danzig, Ghost, Gojira, Meshuggah Testament, Dark Angel, Voivod, The Hellacopters és még sokan mások – a 2023-as évben roppant kellemetlen szervezési és gyakorlati gikszerekkel párosult. Ennek ellenére természetesen a zenekaroktól semmi sem tántoríthatott el bennünket, és az első naphoz képest szerencsére azért kissé jobb lett a helyzet a második, majd a harmadik felvonásra. Beszámolónk második részében ezekről olvashatsz.

A Corpus Christi, vagy más néven Úrnapja katolikus főünnep, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe, melyen általában körmenetet tartanak a hívek. Lengyelország pedig mélyen és valóban katolikus ország, így nem csoda, hogy a helyiek imaünnepséggel és demonstrációval tüntettek az „istenkáromló és ördögimádó" Mystic Fesztivál ellen, melynek ideje idén egybe esett az eucharisztika jeles dátumával. Az imák, illetve az ördög istentelen hordája ellen a Jóistenhez intézett könyörgések pedig valamelyest eredményre is vezettek, hiszen ugyan a fesztivált – az erre irányuló kísérletek ellenére – nem lehetett betiltatni, technikai gondok azonban akadtak bőven. Míg tavaly a Mystic maga volt a professzionalitás, idén minden mintha félrement volna. Nem kicsit, nagyon. Nem tudom, másik szervezőgárda vette-e át a lebonyolítást, netán a tulajdonosi kör újult meg a rendezvény mögött, de tény, hogy míg 2022-ben minden flottul ment az első perctől kezdve, idénre bőven akadt homok a fogaskerekek között.

Az elmúlt hetek-hónapok irtózatos erejű koncertdömpingje elkényeztetett mindenkit, így elég gyorsan elértünk oda, hogy nem jutunk el mindenhova. A negyedszer hazánkban fellépő Gojirát azonban vétek lett volna kihagyni… oh, wait, de hát így kezdődött a tavalyi koncertbeszámolónk. Aminek minden betűje idehúzható. Azt is megismételhetném, hogy a zenekar csodaszép fejlődési ívet ír le, egy ideje bele is kerültek egy olyan körforgásba, aminek egyik lehetséges ága a gyors kiégés – remélhetőleg és a látható jelek szerint ez őket egyelőre messzire elkerüli.

Erről a rendezvényről írni azért is hálás feladat, mert Ádám remekül összefoglalta a lényeget a Mötley Crüe és a Def Leppard pesti koncertje kapcsán, sokat tehát nem kell hozzátennem. Másrészt itthon eredetileg nem is terveztem elmenni a bulira, már az első hírek érkezésekor is Prágát céloztuk meg, egyfelől bizonyos szektorok horror jegyárai, másrészt az MVM Dome máris kétes akusztikai hírneve miatt, és nem mellesleg én a hosszú hétvége utáni napokat is születésnapi énidőnek szántam. Pont emiatt, az utolsó pillanatban mégis elmentem Pesten, majd következett a két Pantera, és csütörtökön nekivágtunk.

Első kiadásával jelentkezett az Insane Hellride Fest, én legalábbis a jelek alapján egy olyan történettel számolok, amelynek belátható időn belül folytatása következik. A pünkösdi hétvégén, újabban ritkaságnak számító, teljesen vállalható időjárás által támogatva zajlott a kétnapos összejövetel az Analogban, amely már több ízben bizonyult roppant kellemes helyszínnek egy underground bulihoz. Ezúttal sem volt másként, még ha én magam a komplett sztorinak csak a végkifejletére értem is a helyszínre, ráadásul egy roppant kiadós megfázással terhelve. Nem hallgatom el, hogy a hívószót – sokakkal együtt – a Tormentor nevezetű black metal legenda felbukkanása jelentette, de azért becsülettel megnéztem, akiket tudtam.

Micsoda összeállítás! A Voivodot mindig jó megnézni, a Crowbar különös módon nálam kimaradt eddig élőben, a Planet Of Zeust korábban nem ismertem, belehallgatva roppant ígéretesnek tűntek. Ráadásul ez a csomag a végre-valahára elkészült Dürer Kert nagyszínpadára került, aminek a nyitása évek óta húzódik. A kisterem már működött egy ideje, de a nagyterem pár napja debütált az F.O. Systemmel. A klasszikus régi Dürer bezárása óta tátong(ott) némi űr az ilyen kis- és nagyszínpados, kiülős-beülős helyszínek tekintetében. Majd kiderül, hogy az új helyszín mennyire váltja be a reményeket, költözések után mindig van pro és kontra vélemény: messze van, közel van, kicsi, nagy, miért nem rögtön három színpaddal nyitnak, nincs elég parkoló, sok a szúnyog satöbbi-satöbbi.

Negyedik alkalommal látom Hans Zimmer utazó hangversenyét és negyedik alkalommal keresgélem a szavakat, miképp is lehetne szavakkal megformálni azt a páratlan audiovizuális élménycsomagot, amivel bő három órán keresztül kényeztetnek minket. Korábban szinte mindent leírtam, miért szeretem zsigerileg a német zeneszerző műveit, bármilyen formában, bármikor, tényleg megunhatatlan számomra. Ő is az a művész, akinek a szerzeményeit időnként már-már aggasztó mértékben öntöm magamba és képtelen vagyok betelni velük. Persze én is érzem, hallom, hogy mikor repetitív és önismétlő, de mégis: mindig képes új formába önteni a fejében lévő hangjegyeket és meglepni valamivel.

Hatalmas köpködés, heves anyázás, gyalázkodás és társai után a végén természetesen ebben az esetben is a papírforma jött be. A Pantera visszahozatala kétesélyes húzásnak tűnt, de mivel zeneileg méltó módon hozták tető alá, meggyőződésem, hogy a jelenlegi turné végeztével el fognak csitulni a negatív előjelű megnyilvánulások. Phil Anselmo, Rex Brown, Zakk Wylde és Charlie Benante Budapesten egy heringezős és egy közel teltházas estén állított emléket a csapat legendáriumának, illetve Dimebag Darrellnek és Vinnie Paulnak – és igen, ez a zenekar nem az a zenekar, nem is lehet ugyanaz, viszont aligha tudtak volna közelebb kerülni a forráshoz az itt nyújtottaknál.

Erős találgatásokat váltott ki, mekkora érdeklődést generál majd ez a koncert Budapesten, főleg ezekkel a jegyárakkal és a biztosítékot sokaknál kivágó, kötelező ültetéssel. A végén információim szerint valahol 8-9 ezer néző között volt a megfejtés, vagyis messze nem telt meg koppra az MVM Dome, de azért igen szép számmal összejöttünk. Lehetséges, hogy egy kategóriával olcsóbb belépőkkel valamivel többen is tiszteletüket teszik, de abban azért elég biztos vagyok, hogy nagyságrendi eltérés akkor sem lett volna. Ezek a zenekarok egyszerűen ezt a szintet tudják hozni Magyarországon, a szervezők pedig végül úgy rendezték be a hatalmas helyet, hogy távolról sem tűnt cikinek a látvány. Tehát évek múlva garantáltan nem a látogatottsági adatokon vitázunk majd a bulira visszaemlékezve, mert a dolog kábé így volt reális – hanem a Mötley Crüe hangzásán, ami jelen pillanatban is a legvégletesebb indulatokat szítja a kommentszekciókban.

Szerencsére (vagy éppen sajnos) már nem túl sok olyan igazán nagy kedvencem maradt, akiket ki kellene pipálnom, vagy legalábbis, akik esetében erre egyáltalán reális esélyem mutatkozhat még ebben az életben. Nos, a C.O.C. bizony ilyen, Deliverance lemezük ugyanis meghatározó szerepet játszott zenei egyedfejlődésemben, ami mellé szépen lassan felfejlődött a többi is, különösen a Blind, a Wiseblood és az America's Volume Dealer. És amint kitudódott, hogy a Corrosion legújabb turnéja bizony kizárólag ezekre és az In The Arms Of Godra fog támaszkodni, még akkor sem lehetett kérdéses a jelenlétünk, ha emiatt a migránshordák által ostromolt, lángokban álló Bécsig is kellett utaznunk, illetve ugye a csapat egyik tartóoszlopa, Reed Mullin is egy ideje igazoltan távol van az élő fellépésektől.

A Måneskin jött, látott és győzött. Kevés olyan fiatal(okból álló) zenekar létezik, amelynek koncertjén egyaránt ugrál a tizenéves, a huszonéves, a harminconéves, és így tovább, egészen a nagymamákig. Tényleg. Láttam. Akik csak kísérni jöttek a gyereket/unokahúgot/unokaöcsit/unokát és nem volt előzetesen sok fogalmuk a zenekarról, azok is rövid idő után ütemesen ringatózni kezdtek, óriási vigyorral az arcukon. Ha meg előzetesen rákészültél, akkor csak annyi volt a dolgod, hogy jól érezd magad, a többiről az olaszok gondoskodtak.

El lehet éppen vonulni eltartott kisujjal a kertek alatt is, de ha őszinték akarunk lenni, be kell látni, hogy a black metal több-kevesebb mértékben mindig is színház volt. Az volt már Dead és az egészen korai Mayhem idejében is, és amíg ilyen fajsúlyos képviselő vannak a jelenkori színtéren, mint például a svéd Watain, köszöni szépen, él és virul ez a vonulat. Kivételesen semmi gúny nincs ebben a megállapításban részemről, mindenkiben feltámad néha a gondolat, hogy megnézzen egy jó színházi előadást, és ha így van, akkor lehetőleg olyanok társaságát keresi, akik ennek a legértőbb művelői. Ezúttal én is a látványos előadás és egy nagy favorit kedvéért merészkedtem az oroszlánbarlangba.

Ha valaki rápillant a bő lére éppenséggel nem eresztett tavalyi évösszegző listámra, máris lehet róla némi fogalma, hogy mennyire vártam ezt a fellépést. 2022-ben a Thy Catafalque a Fekete Zajon (még nem is ezen a néven) adott koncertjét hozta ki végre hanghordozón is, a Platon Karataev pedig magyarra váltva, a Partért kiáltó lemezzel a zenei térkép legkülönbözőbb szegleteiből érkezők tartós figyelmét irányította magára. A Budapest Park már a bejelentés pillanatában szürreálisan hatott helyszínként, és nyilvánvalóan hatalmas szintugrást jelentett mindkét brigád számára itt headlinerként rajongókat toborozni, illetve a meglévőket egybegyűjteni. Jelentem, az egymást is támogató két banda számára nem lett nagy a Fábián Juli tér sem, legalábbis így érzékeltük a küzdőtéren, vagyis duplán, a bátorságért és az előadásért egyaránt járt a taps.