Koncert

Érdekes, hogy – bár egy The Gatheringet is adott a világnak – a holland színtér valahogy kissé alulértékeltnek tűnik a mai napig, szemben mondjuk az évtizedek során szanaszét szopkodott finnel. Na, nem mintha ez lóverseny lenne, de például az említett zenekar százszor különlegesebb bármelyik északi csodánál, nem beszélve arról, hogy minden mai nőiénekes műfaj előképe is. De hát az úttörők sorsa már csak ilyen, ettől még mind a Gathering nimbusza, mind a szcéna ázsiója kikezdhetetlen, Annekénél kevés népszerűbb énekesnő létezik a rockot szeretők köreiben. A hollandus rockerek összetartóak is, a rockoperáival szintén úttörő Arjen Lucassen például csak és kizárólag hazai zenészekkel dolgozik lemezes és színpadi projektjein és nemzetközi sztár-húzónevek ide vagy oda, a honfitárs énekesek is gyakran kapnak fontos szerepet. Nem mellesleg pedig az élő Ayreon-produkciók sem lépték át a benelux határokat, és akármekkora is az igény, valószínűleg nem is fogják – más országbeli rajongók kénytelenek utazni, cserébe viszont annyi előadást tartanak nekik, amennyi szükséges.

Akármekkora kedvencem volt is a Royal Hunt annak idején, a 2010-20-as évek fordulójára gyakorlatilag elfeledkeztem róluk. A Life To Die For lemez valós időben még megtalált, voltam is akkoriban A38-as koncerten és azt is „megérhettem", hogy a címadó dal újkori slágerükké vált, de aztán teljesen kiestek a látókörömből, pedig többször is jártak nálunk utána is. Ironikus módon a stílustól a mai napig idegenkedő főszerkesztőnk vette át a rajongói stafétát valamelyik koncerten, amire fotózni ment volna csak, de a majdnem tíz év csak úgy huss, elszállt. Persze nyilván nem segített a zenekarnak az sem, hogy nagyszabású, kétrészes Dystopia album első fele épp 2020-ban jött ki, ennek „köszönhetően" a 2022-es második is teljesen elsikkadt – én például, bár azt gondolnám magamról, hogy legalább a saját híreinket követem, valamikor az idei év elején hallgattam meg, amikor tudomást szereztem róla, hogy egyáltalán létezik.

Szűk egy évvel ezelőtt, 2022 októberében játszott nálunk legutóbb a finn Poets Of The Fall, most pedig a huszadik szülinapjukat ünneplő, jubileumi turné keretében tértek vissza hozzánk, ismét csak a Barba Negra kisebbik színpadán. Az előzetes beharangozók alapján monstre, egész estés programra lehetett számítani, hiszen a koncert kapcsán az volt a kommunikáció lényege, hogy ezúttal nem lesz előzenekar sem, mert a fiúk igen hosszú ünnepléssel, két órát meghaladó szettel készülnek, aminek során aztán tényleg minden elhangzik majd, amit a rajongók csak kívánhatnak. Elég csábító volt a felkonf tehát, valamivel mégis kevesebben voltak, mint a 2022-es bulin, de a nézőtér kétharmada azért így is becsülettel megtelt, döntően fiatalokkal.

Emlékszem, mennyire megfogott 1994-ben a Stephen King Végítéletéből készült sorozat főcíme alatt hallható zene: egy járvány elszabadulásának következtében a laboratóriumban holtan fekvő kutatókat mutató képekkel totális kontrasztot képzett a negédesen dallamos, mégis kicsit félelmetes dal. Ez volt a (Don't Fear) The Reaper a Blue Öyster Culttól, és ugyan nem tett azonnal a banda rajongójává, magát a dalt végérvényesen megkedveltem. Sok év kellett aztán, míg a BÖC úgy igazán betalált nálam, de végül ennek is eljött az ideje, így nem is volt kérdés, hogy azonnal megveszem a jegyet, mikor kiderült, hogy Ljubljanában játszanak. Ahogy a pár hónappal ezelőtti, danzigi Danzig, úgy ez is igazi „most vagy soha" alkalom volt, hiába adtak ugyanis saját elmondásuk szerint négyezernél is több koncertet karrierjük során, Buck Dharmáék errefelé szinte sosem bukkannak fel. Idén például összesen három bulijuk volt Európában (egy a Sweden Rockson még júniusban, egy Angliában, illetve ez), így nem is volt kérdés, hogy kinézek Ljubljanába, elvégre a szlovén főváros mindössze ötórányira van.

Félreértések elkerülése végett: célirányosan érkeztünk a Fattyak koncertjére, nem fesztiválozni, tehát bármennyire frankó kis Hegyalja- és Rockmaraton-pótléknak tűnik a Tábor Feszt, nem fogom kielemezni a Zorall immár hagyományos, éves saját rendezvényét. Amúgy is minek? A Balaton-part és a hosszú évek óta visszajáró magyarock-élvonal önmagában eladja a rendezvényt, ugyanakkor az itt fellépő ismert bandákat kábé bármikor megnézheti az ember, így nyilván extra vonzerőt kölcsönöz a bulinak, ha külföldi zenekart is meghívnak. Nem először fordult már elő ez sem, de talán ekkora nevek még nem szerepeltek a listában (Phil Campbellék az első, szerdai napon játszottak, másnap az Alestorm volt a headliner), reméljük, ez a tendencia tartósnak bizonyul majd, és érdemes lesz a következő években is leruccanni. 

Némiképp rendhagyó beszámoló lesz ez, mint szinte bármi, ami a Fekete Zajjal kapcsolatos, a sorok között számos elmesélhetetlen dologgal, amit a helyszín és a hangulat ad bele a közösbe. Zenei felhozatal szempontjából számomra a Zaj mindig is egy hatalmas (stílszerűen) fekete doboz, és mint ilyen, továbbra is az egyetlen hely a kontinensen, ahol vakon megbízok a szervezők ízlésében. Természetesen nincs minden esetben találkozási pont, de a zenei és egyéb (off) programok választéka immár olyan széles ilyentájt a Mátrában, hogy tényleg csak az nem talál magának kikapcsolódási lehetőséget, aki nem is keresi. Az sem akadály, ha tőled is olyan távol áll a Zaj alapelemeként funkcionáló gót/dark szubkultúra, mint tőlem. Nem csupán itt fogod azt olvasni, hogy ha egyszer ráéreztél erre a világra, függő maradsz.

Morbid ez a helyzet, nem is kérdés: David Vincent és Pete Sandoval egy Morbid Angel-tribute bandában, amely kizárólag a közmegegyezéses klasszikusokat játssza, miközben szigorúan tartózkodik a Morbid Angel név említésétől is... De ha annak idején bekajáltuk az Anselmo-féle Illegals Pantera-buliját, akkor ezt is helyén kezelhetjük: ha hakni is, a tökéletestől tényleg csak egy azagthothnyival marad el, ahogy Ádám is leírta már a hat évvel ezelőtti buliról. Azt a beszámolót amúgy egy az egyben átvehetnénk ide is, egyetlen fontos kivétellel: a különbséget Pete Sandovalnak hívják.

Szinte hihetetlen, de már több mint negyven éve annak, hogy Vinnie Stigma megalapította az Agnostic Frontot, jövőre pedig első lemezük, a Victim In Pain is betölti a negyedik X-et. A Stigma-Miret duó által vezetett ötöstől azonban messze áll a múltba révedés, hiszen kisebb-nagyobb rendszerességgel, de a mai napig folyamatosan születnek a lemezeik. Ezek közül a legutolsó Get Loud! még 2019-ben jött ki, szóval igencsak időszerű lenne már a folytatás, de addig is a csapat egy olyan karrierösszegző koncertet csavart az arcunkba, amely tényleg nem tűrt semmiféle ellentmondást.

Volt idő, amikor úgy lemezen, mint koncerten is kissé hátrébb soroltam már a Soulfly-t, valahogy egy-egy új turné vagy album nem húzott már magával annyira, mint egykor. El persze soha nem engedem a kezüket, de a futószalagon érkező, túltermelési válság jeleit hordozó produkciók egyre szürkültek, a koncerteken meg hiába pörgött Marc Rizzo száz fokon, Max egyre lepukkantabb állapota inkább tűnt szomorúnak, mint inspirálónak. Ez persze most jó szarul hangzik, de aki ott volt anno a Budapest Parkban rendezett koncerten pár éve, maga is láthatta, hogy Max már inkább csak maszatolgatott a gitárján, semmint játszott, ráadásul időközben versenysúlyának minimum a dupláját is kapta magára, és akkor az elszavalva előadott nótákat még nem is említettem. Aztán valahogy elindult egyfajta óvatos visszarendeződés.

Óvatos várakozással parkoltam be szombaton a FEZEN területe mellé. Túl azon, hogy egy héttel korábban a Campus Fesztivál különféle programjain edződtem, miközben a feltétlenül drága, de ahhoz képest egészen tűrhető hamburgert pakoltam a számba, szóval ezeken túl sikerült úgy megszervezni a metál-léttől egészen távol álló munkámat, hogy – 460 kilométer megtétele után – délután fél háromkor bevonszoljam magam a fesztivál zúzott kövein át az egyik árnyékos facsoport alá. És míg a debreceni rendezvényen már dél elteltével is ment a nyüzsgés, addig itt eléggé szieszta-hangulat telepedett a sátrak és színpadok közé.

Úgy néz ki, hogy több hazai fesztivállal ellentétben, a FEZEN-nek sikerült túlélnie, és a coviddal, válsággal és egyebekkel terhelt elmúlt évek után is stabilan megmaradnia a palettán. Ahogy tavaly, úgy idén is megtartották tehát a Fehérvári Zenei Napokat, immáron 26. alkalommal, és ahogy az utóbbi években mindig, úgy természetesen most sem hagytuk ki. A nadrágszíj meghúzása azért valamelyest érezhető volt, hiszen jelentős érvágást jelentett az egyik szabadtéri színpad megszüntetése, de a lényeg, hogy a fesztivál működik, ráadásul – ahogy az már csak lenni szokott – rockvonalon is neves, nemzetközi produkciókkal. Ráadásul a szervezők az árakat is igyekeztek racionális szinten tartani, így fordulhatott elő az, hogy 850 forintért ihattuk a korsó Borsodit, de a sarki fény is csak egy ezrest kóstált, és még enni is lehetett valamit 2000 forint alatt.

Kreator és Biohazard együtt, kiegészítve a Sacred Reich és a Terror gárdájával, illetve további három kiváló hazai bandával – az ilyesmit nevezik minőségi csomagnak, azt hiszem. Az este kultikusságát ráadásul tovább erősítette, hogy a két főattrakció bő harminc éve már alaposan megdolgozta együtt Európát. A Renewal-érával épp gellert kapott Kreator és a rohamléptekkel feltörekvő Biohazard kettőse akkoriban mintha csak direkt a '90-es évek elejének őrségváltását szimbolizálta volna, mostanra azonban nyilvánvalóan szó sincs ilyesmiről: ugyanazon érme két oldalát láthattuk, méghozzá remek formában.

Újabb év, újabb ARTmania Fesztivál Nagyszebenben, ahol minden olyan, mint tavaly volt: gyönyőrű helyszín, remek hangulat, kiemelkedő minőségű lineup. Az sem változott, hogy 2016-hoz és 2022-höz hasonlóan idén is egyetlen napra érkeztem, mindennek részletes okát pedig tavaly már ecseteltem. Ha egészen őszinte akarok lenni, idén valójában egyetlen koncert kedvéért érkeztem, ami, belátom, nem az átfogó tájékoztatásra építő újságíró pozíciója, viszont ez a tömény igazság. Ettől eltekintve azért a pénteki napon folyamatosan ott voltunk a színpad előtt és környékén, és végül egy hatalmas tételt, egyben muzeális értékű hátralékot pipálhattam ki a bakancslistámon.

Visszakerestem, hogy kezdtem hat évvel ezelőtt a groupamás Depeche Mode-koncert beszámolóját, és gyakorlatilag csak ismételni tudnám magam: hiába vagyok vele tisztában, de az ilyen alkalmakkor mindig mellbevág, mennyire elképesztően népszerű Magyarországon a Gahan & Gore Művek. Az előző turné ugye háromszor is érintett bennünket, ennek a mostaninak pedig már tudjuk, hogy márciusban esedékes a második budapesti felvonása. Aki nem volt ott pénteken a Puskás Arénát megtöltő ötvenezres tömegben, és még nem vett jegyet az MVM Dome-ba, annak csakis azt tudom javasolni, hogy ne halogassa a dolgot: az Andy Fletchert gyászoló zenekar ismét óriási formát mutatott.

Negyvenedik, sőt, ha már az US D.R.I.-időszakot is ide számítjuk, negyvenegyedik születésnapját ünnepli Amerika elsőszámú crossover-brigádja. Talán ők maguk sem gondolták volna, hogy az anno a Brecht-család házában zajongó, nevüket a hidegvérét elvesztő Brecht-papától kapó imbecilis hülyegyerekekből a színtér megkerülhetetlen legendája, egyben számos zenekar számára hivatkozási alap lesz. Mégis ez történt, a D.R.I. pedig úgy is tényező tudott maradni, hogy 1995 óta nem adtak ki új nagylemezet, 2016 óta meg egyetlen új dalt sem. De ez a turné most nem (pontosabban: most sem) az új zenékről, sokkal inkább a csapat munkásságának megünnepléséről szól.

Az ígéreteket illik betartani, akkor is, ha saját magunk felé szólnak, sőt, akkor a leginkább, mert az sokszor hosszú évtizedeket takar. Nos, jó pár éve megígértem magamnak: ha gyerekkori ideálom átjön Európába, valahol megnézem. Utoljára 2016-ban járt néhány itteni országban, csak sajnos akkoriban nálam épp nem úgy álltak a csillagok. Aztán eljött 2023 júliusa, egy rakás koncerttel egymás hegyén-hátán, és egy héttel Bécs után is azon merengek, hogy még a dupla Rammsteint sem tudtam feldolgozni (meg előtte Kiefer Sutherlandet), utána még jött egy Deep Purple, aztán nem sokkal később Springsteen, másnap meg már Guns N’ Roses. Normál esetben egy-egy ilyen eseményből hetekig lehet táplálkozni, most meg idő sincs megemészteni, belemerülni az élményekbe, mert rögtön jön egy másik, magas hőfokon égő koncert. Persze tudtam, hogy ez a július súlyos lesz (de nem sejtettem persze), de így, hogy konkrétan tényleg totális összevisszaságban ugranak be az elmúlt hetekről jelenetek, dalok, tényleg kissé kaleidoszkóp-szerűvé válik ez az időszak. És mennyire jó lesz ezeket az emlékeket előhívni, ahogy megyünk bele a szürke, hosszú őszi-téli időszakba, ezekkel az élményemlékekkel lehet majd bizonyos szempontból átvészelni jövő tavaszig.

Erős volt ez a forró, július közepi hét a mainstream (cinikusan szólva lakossági) rockelőadók magyar rajongóinak szempontjából: dupla Rammstein, Hollywood Vampires (na jó, ők csak majdnem, de hírverés azért volt itt is), Guns N′ Roses, és még ezek legszépkorúbbika-legpatinásabbika is tiszteletét tette Budapesten. Számomra nem volt kérdés, hogy utóbbit választom a kínálatból, már csak azért sem, mert a kiváló Harley fesztes, MK3-4-re emlékező Glenn Hughes-estnek jót tett egy kis kontraszt és tényleg így volt fair a „verseny″: ha egyiket megnézem, illik a másikat is. A dobolás talán nem teljesen fakezű, de műkedvelő gyakorlójaként Ian Paice miatt külön kíváncsi voltam, lévén egyik legnagyobb kedvencem és így, hogy ő sem lesz már fiatalabb, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy láthassam (sajnáltam is nagyon, amikor 2021 végén elmaradt a saját ön-tribute bandás fellépése), és nem mellesleg – bár szomorú apropó miatt – a Deep Purple új gitárossal játszik egy ideje, akire szintén baromi kíváncsi voltam.

Nem a nagy visszatérés utáni első nagy hurrában, nem is a másodikban, sőt, nem is a harmadikban jutottak el hozzánk, de azért végül szerencsére Budapest sem maradt ki a Guns N' Roses újjáéledő diadalmenetéből. Valahol szürreális belegondolni, hogy a mítoszszámba menő 1992-es koncert és a más okból, de szintén legendás 2006-os fellépés időben közelebb van egymáshoz, mint ez a mostani meg a legutóbbi, de ez inkább csak számmisztika. A lényeg, hogy itt voltak – és szerencsére a legrosszabb indulattal sem süthető rájuk, hogy nem tettek ki magukért a Puskás Arénában összegyűlt közel ötvenezer néző kedvére. Axl hangja természetesen képezheti vita tárgyát, de aki hakniról beszél egy több mint háromórás buli után, az valami egészen más mozit néz.

A végsőkig váratta magyarországi rajongóit a Rammstein, majdnem azon túl is, hiszen mióta 2019-ben útjára indították az eddigi leghatalmasabb utazó cirkuszukat, előbb egy világjárvánnyal, majd egy, a saját köreikben hasonlóan pusztító hatású botránnyal is meg kellett küzdeniük. Jól nevelt németektől azonban legkevésbé beváltatlan ígéretekre számítunk, így minden negatív előjel dacára magabiztosan hódította meg a hatos végül Budapestet is. Annyira totális volt a siker, hogy másnap is visszajöttek, így összesen nagyjából százezer ember előtt mutathatták meg magukat ezen a két forró, júliusi napon. Nem kizárt, hogy történetének utolsó koncertjeit adja ezekben a hónapokban a Rammstein, ahogy az sem teljesen kizárható, hogy legalább még pár erős év előttük áll, viszont abban vita nem lehet, hogy amit most mutatnak, arra ezen a bolygón csak ők képesek.

Ez az este is tipikusan az a történet, amikor „ha valaki egy éve mondta volna, hogy Szolnokon megnézem Kiefer Sutherlandet, pár nappal később meg Budapesten duplázik a Rammstein”, röhögtem volna egyet, hogy na persze. És akkor az utána lévő dús napokról ne is beszéljünk. Nos, hát igen, ha valakinek az elmúlt napokban elmeséltem, hogy megyek Szolnokra Kiefer Sutherland-koncertre, dupla kérdéssel bombáztak az ismerősök, hogy „hova?” és „kit?!”  Nem is csodálom, egyfelől Szolnok nem egy szokványos koncerthelyszín, és Kiefer Sutherlandről sem a vad rockkoncertek jutnak senki eszébe. De ugye jártunk már David Duchovny-koncert is pár évvel ezelőtt.

Nem tudom, de nem is akarom megkerülni a dolgot, ezért aztán úgy döntöttem, akkor ezzel nyitok: a Barba Negra Red Stage hangosításával alapvető problémák vannak. Már a kezdetektől fogva lehetett hallani ilyen-olyan gondokról a hellyel kapcsolatban (nehéz megközelíthetőség, parkolási anomáliák, infrastrukturális hiányosságok), amelyek egy része azonban adottság, más téren meg már jelenleg is jelentős javulás tapasztalható. Csak hát a lényeg, az a fránya hangzás valahogy nem akar fejlődni. És nyilván nem véletlen az sem, hogy éppen egyik legnagyobb kedvencem, a Clutch kapcsán böfögöm fel ezeket a sirámokat, de erről majd később. Az Illetékes Elvtársak felé csak annyit: ha csak én kárognék, semmi gond nem lenne, de ha mondjuk húsz emberből tizennyolc konstans jelleggel így tesz, akkor ott már csak kellene valamit csinálni, mert hosszú távon bizony megbosszulja magát a dolog – úgyhogy ne fikázásnak, hanem építő jellegű kritikának tessék felfogni ezt a bekezdést.

Nem árulok el nagy újdonságot, hogy számos koncertet láttam már – idén is –, de Tom Jonest színpadon látni mindig élmény, és ez az élmény idén olyannyira emlékezetesre sikerült, hogy bátran állítom: az év egyik legjobb élő eseményének lehettünk tanúi az MVM Dome-ban. Bár tavaly erősen bosszankodtam, amikor elmaradt ugyanez a fellépés, de valahogy úgy érzem, most még kerekebbnek bizonyult az élmény.

Százhuszadik születésnapját ünnepli idén a világ leghíresebb motorkerékpár-márkája, a Harley Davidson. Amellett, hogy a Harley az elmúlt több mint egy évszázad során fogalommá és státuszszimbólummá vált, a rock- és metálzenével is szorosan összeforrt. Arról persze lehet vitatkozni, hogy valóban van-e annyira jó motor a HD, amennyire azt a körülötte kialakult kultusz sejteti, de ettől még tény, hogy ha a heavy metal és a motorok kapcsolata jön elő, szó sem lehet más gépekről, csakis böhöm Harley-król. Joey DeMaiót vagy Rob Halfordot el se lehetne képzelni egy Yamaha Fazer vagy egy Honda Hornet nyergében, és kész. Így tehát egyértelmű, hogy a Harley-Davidson szülinapi fesztiválsorozatához (nem a budapesti az egyetlen ilyen ugyanis idén) a rockzene is szorosan hozzátartozott, így pedig természetesen nekünk is ott volt a helyünk. (K.G.)

Negyven év nem kispálya, nemzetközi vizeken is nagy dolog egy ilyen léptékű karrier, nemhogy a magyar könnyűzenében. Talán egy kezemen össze tudnám számolni, hány formáció akad itthon, aki megérte ezt a kort, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Pál Utcai Fiúk esetében tulajdonképpen szünet nélkül ment végig ez a négy évtized. Voltak nehezebb idők, volt aranykor, újraszerveződés is, de a PUF még mindig velünk van. Tíz évnél a Budapest Sportcsarnokban játszott a zenekar, a húszéves jubileumra a Petőfi Csarnok telt meg, harmincnál, harmincötnél már parkoztak, és most, a negyven évnél is ez a bravúr jött össze, ha nem is tényleges sold outtal, de bődület sok emberrel. Komolyan rá is fordultak az eseményre, holott – gondolhatná az egyszerű ember – az ilyesmi akár önnfenttartó módon is eladja magát. A zenekar ugyanis önazonos, hiába, hogy ennyi év alatt változik a világ, és változnak ők is.

Mindennek eljön az ideje – mondják a nagyok, így annak is eljött, hogy a legendás bradfordi (khm) duó újra Budapesten játsszon, nyáron, szabadtéren, ráadásul egy kiváló szettel. Tényleg minden adott volt egy kiváló estéhez, az esőfelhők kegyesen arrébb vándoroltak, a laza cirka háromezer fős közönség sem tömítette el túlságosan a Budapest Parkot, így bárhol kényelmesen és lazán elfért bárki, és nem kellett arra panaszkodni, hogy nem látni sehonnan semmit. Nyilván a szervezők jobban örültek volna még párezer főnek, de a The Cult renoméja megkopni látszik, amihez talán az utolsó, felemásra sikerült VOLT fesztiválos koncertjük is hozzájárult.

A tavalyihoz hasonlóan ismét részt vettünk a lengyelországi Mystic Festivalon, ahol az erős felhozatal – Danzig, Ghost, Gojira, Meshuggah Testament, Dark Angel, Voivod, The Hellacopters és még sokan mások – a 2023-as évben roppant kellemetlen szervezési és gyakorlati gikszerekkel párosult. Ennek ellenére természetesen a zenekaroktól semmi sem tántoríthatott el bennünket, és az első naphoz képest szerencsére azért kissé jobb lett a helyzet a második, majd a harmadik felvonásra. Beszámolónk második részében ezekről olvashatsz.