Koncert

Mindössze bő másfél év telt el az Apocalyptica legutóbbi itthoni fellépése óta, ezalatt viszont rendkívül sok minden történt a huszonnyolc éve Metallica-feldolgozásokkal indult, de aztán saját dalai révén is komoly népszerűségre szert tett finn csapat háza táján. Kezdjük rögtön azzal, hogy húsz együtt töltött év után Mikko Sirén már nincs a kötelékben, helyén pedig egy másik Mikko, bizonyos Kaakkuriniemi ül a dobcucc mögött. Aztán ott van még az az apróság is, hogy egyfajta keretbe foglalva eddigi pályafutásukat, visszatértek az origóhoz, a Metallica-dalok átértelmezéséhez, amelyek közül rögtön lemezre is vettek kilencet, a simán csak Apocalyptica Plays Metallica Vol. 2 címmel idén júniusban megjelent anyagra. Nyilván ilyen előzmények után senkinek sem jelentett meglepetést, hogy az aktuális turnén is kizárólag Metallicát tolnak, így pedig az ismerős arcok közül nem csak Mikko Sirén, de a banda körül 2014 óta fel-felbukkanó Franky Perez is a hiányzók sorát erősítette.

Bár mindössze három éve és pár hónapja történik a Dolog, és csak idén már volt szerencsém két alkalommal is a színpadon látni a Thy Catafalque-ot, az ősz végére egyre erősebb lett bennem a hiányérzet Kátai Tamásék ügyében. Ott volt a Magyar Zene Háza februárban, aztán a turnényitó bécsi koncert, mégis úgy voltam vele, hogy egyrészt ezek már nagyon régen voltak (aztán rájövök, hogy valójában nem is voltak olyan régen), másrészt a zenekart igazán elemében pont egy éve, az A38-on láttam utoljára. Értem ezalatt azt az audiovizuális kombinációt, amivel az akváriumos bulik, vagy ha úgy akarjuk, a Mezolit óta a küzdőtér padlójához szögez a csapat, és ami afféle alapértelmezéssé is vált náluk időközben. Szóval, el tudom fogadni, ha egyesek szemében túlreprezentált itt a banda, én NAGYON vártam már ezt a késő novemberi hétvégét, és a jegyeladások ütemét tekintve kimondottan sokakkal osztoztam ebben.

Nemrégiben, az Accept és Phil Campbell koncertje kapcsán hazajáró lelkekről írtam, és tulajdonképpen azt a bevezetőt akár át is lehetne másolni ide. A The Dead Daisies ugyanis szűk egy évvel legutóbbi koncertje után ismét Budapesten játszott, meg sem tudom mondani, immáron hányadszorra. És bár koncertjeik olyan drasztikusan azért sosem különböznek egymástól, kétségtelenül igazi, hogy egytől-egyig hibátlan, pozitív energiával feltöltő rock′n′roll élményt nyújtanak, ezért továbbra is van rájuk igény. Meg lesz jövőre is, ha (amikor) megint jönnek. Bónuszként most egy kifejezetten erős csomag főzenekaraként érkeztek, hiszen előttük a White Lionnal anno rocksztárságig emelkedett Mike Tramp és a Freak Of Nature-ben anno vele már egyszer társult Marcus Nand által alkotott duó, illetve az Alice Cooper lányát, Calicót, meg Chuck Garricet is soraiban tudó Beasto Blanco nyitott.

Negyven év és egy páratlan karrier zárul le elvileg ezzel a turnéval. A Sepultura annak idején a harmadik világ – vagy ha jobban tetszik, „a globális dél" – első fecskéjeként tört fel a metálvilág csúcsára, és az alapvető változások, hullámvölgyek ellenére is abszolút emelt fővel futhatják le ezt a finálét. Erőteljes kérdés persze, mi lesz utána, de erről egyelőre csak sejtéseink lehetnek. Az azonban nem sejtés, hanem maximális bizonyosság, hogy ez a búcsúfellépés gyakorlatilag tökéletesen sült el.

Hosszú nap után értem az MVM Dome-ba, hogy megnézzem a Sleep Tokent, napjaink egyik legizgalmasabb és egyben legfurcsább vadhajtását. Alapvetően a zordabb, progosabb, régimódi zenék híve vagyok, de néha be tud találni valami egészen más is. A fiamat például inkább Cannibal Corpse-ra viszem, de megfogott a Sleep Token egy olyan dala, amiről ordít a Meshuggah hatása. Innen jött az ötlet, hogy élőben is lecsekkoljam ezt a modern, szokatlan zenei világot.

Korai tinédzseréveim elején kifejezetten odavoltam a Dookie-ért meg a Smashért, aztán mire szűk egy évtizeddel később, úgy igazán felnőtt ezen a vonalon a Sum 41 is, már egészen másféle zenéket hallgattam. Mivel azonban Deryck Whibley-ék sikert sikerre halmoztak az elmúlt, csaknem három évtized nagyobbik részében, úton-útfélen belefutottam a dalaikba. És bizony ezek közül nem egyre fel is kaptam a fejem, így amikor felmerült a lehetőség, hogy a banda búcsúturnéján nálunk is meg lehet nézni őket, kapva kaptam az alkalmon.

Mi lehet jobb egy időjárásilag már igazán csúnyába forduló, ködös, szürke, fagyos novemberi napon, mint egy jó kis vasárnap esti, lazulós Myles Kennedy-koncert? Persze akadt más is aznapra, máshol, ilyen napokon nagyrészt szívügy szerint mozgunk, az örökifjú Kennedy úr az én reszortom, sokéves Alter Bridge- és Slash feat. Myles Kennedy-rajongásom által. Szólóban meg úgysem láttuk még Mylest, így kíváncsian vártam, mennyiben lesz más most, amikor egymagában kell levezényelnie egy komplett estét és nem bújhat alkalmanként más, egyenrangúan híres vagy jóval híresebb zenészek produkciója mögé.

Két hazajáró lélek vette birtokba vasárnap este a Barba Negra vörös színpadát, hiszen Phil Campbell és gyermekei szűk másfél év alatt harmadszor játszottak már nálunk, Accept meg megszámolni sem tudom, hányszor volt eddig Magyarországon, legutóbb például mindössze néhány hónapja, a Rockmaratonon. Ami jó, az viszont jó, így hiába láttam én is mindkét brigádot nemrégiben – meg azelőtt többször is –, nem volt kérdés, hogy megint csak itt a helyem. És láthatóan nem voltam egyedül ezzel az elhatározással, hiszen mire a buli elkezdődött, az érdeklődők nagyjából háromnegyedig meg is töltötték a helyet.

Csepel válasza a Pink Floydra, szegény ember David Gilmourja... nem kell messzire menni a magyarosan magasröptű, lecsapásra ingerlő irónialabdákért. Ebből is csak az látszik amúgy, hogy milyen piszkosul nehéz dolga van a Brit Floydnak annak ellenére, hogy egy már kitalált, sikerrel kipróbált koncepciót melegítenek fel, ezúttal éppen a The Division Bell album kiadásának harmincadik évfordulója előtt tisztelegve. És hogy van az, hogy miközben az utolsó korszakos Pink Floyd lelke és agya éppen a világ legnagyszerűbb arénáit látogatja diadalmasan, egy tribute formáció előadásától tátva marad a szád? Bár nem tudom, hogy a „saját jogán" kifejezést ez esetben hogyan lehetne helyén kezelni, mégis azt mondom: a Brit Floyd saját jogán is rendkívüli brigád.

„Hans Zimmernek klónoznia kellene magát” – sóhajtott fel sokezer ember, amikor először-másodszor-sokadszor volt lehetősége megnézni tényleg páratlan előadásait, amelyből szerencsére Budapestre is eljutott jó néhány. Nos, mintha csak Aladdin csodalámpáját dörzsölgette volna ez a tömeg, Hans Zimmer megduplázódott, olyannyira, hogy most már egyszerre turnézik az Egyesült Államokban és Európában is. A nevével fémjelzett, „zimmertelen” turné egyik állomása idén ősszel az MVM Dome-ba érkezett, amely szokás szerint csurig megtelt. Tényleg elképesztő hívószó bármi, amin ott áll a zeneszerző neve.

Ha már a Vintage Metal fesztnél „kismagyarkeepittrueztam″, ez a buli még annál is true-bb és kisebb, sőt, a lehető legkisebb volt, tekintve, hogy meglepetésemre az S8 amúgy teljesen korrekt „nagy″színpada helyett az általam még sosem látott kisterembe szervezték valamiért. Kicsit olyan a hely, mintha a klubon belül lenne egy Narnia-átjáró, ami igazából egy próbaterembe vezet, egyszóval teljesen szürreálisnak és izgalmasan kultikusnak ígérkezett az esemény. Érdekes, valahogy annyira punk volt az egész, hogy fel sem merült bennem, hogy méltatlan vagy bármilyen értelemben problémás lenne a legendás, Gelsenkirchenből elindult germán power/speed-brigád sufniba „száműzése″. Vélhetőleg őket sem zavarta ez, bizonyára játszottak már ezerféle helyen a világban, sok meglepetést nem hiszem, hogy tartogat számukra az underground klubok világa.

Négy hatalmas X jelzi a turnéhoz kapcsolódó marketinganyagokon, hogy a Dream Theater fennállásának jövőre esedékes, negyvenedik évfordulóját ünnepli ezzel a körúttal. Elvileg, teszem is hozzá gyorsan, az egész középpontjában ugyanis tudjuk, ki áll: a tékozló fiú, a legkisebb királyfi, a közönségkedvenc dobos, Mike Portnoy, aki tizenhárom év után tért vissza a banda ölelő kebelére. Tény, hogy kevés dobosegyéniség távozása kapcsán hördültek fel annyira az adott banda rajongói, mint anno Mike kilépésekor. Emblematikus ütősök persze mozognak szép számmal a színtéren, de talán csak Dave Lombardo, Tommy Lee meg persze Portnoy lelépése jelentett sokak számára egyet az adott zenekar végpusztulásával. Hazajövetele miatt viszont most egyöntetűen boldog a család, pedig talán nincs olyan fanatikus mag, aki annyira szereti utálni kedvenceit, mint a Dream-fanatikusok.

Amellett, hogy mindenképpen meg akartam nézni ezt a három bandát együtt, nekem a rendezvény elnevezése is kimondottan tetszett, valahogy az elcsépelt retro szót kissé ide nem illőnek éreztem, pedig ez az este a jó értelemben vett retrózásról szólt. A social médiás bejelentkező posztban azzal szellemeskedtem, hogy „kis magyar Keep It True", és végül is, ha belegondolunk, ez simán igaz is volt, a vintage kifejezés pedig patinát, eleganciát is kölcsönöz a nosztalgiának, de azért nyilvánvalóvá is teszi, hogy miről szól a történet. Szóval akárki találta is ki, jól kitalálta, sőt, még ha harminc-harmincöt évvel ezelőtt nem is feltétlenül volt ilyen összeállítású buli vagy turné, minden további nélkül elhittem volna, hogy mondjuk egy 1991-es eseményt akartak a zenekarok megismételni. Igaz, akkoriban a Stress és a Metal Lady formáció külön utakat járt, tehát a fiktív (?) fesztiválon nem három, hanem négy fellépő zúzott volna.

Minden túlzás nélkül az ősz egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért metálzenei rendezvénye volt itthon az In Flames és az Arch Enemy társult headliner bulija, ahová csemegeként még a Soilwork is becsatlakozott. Anders Fridénéket pár éve nem lehetett elcsípni itthon, így nyilván fokozott érdeklődéssel várta őket minden rajongó, de az Arch Enemy is komoly tömegeket képes mozgósítani, akár szólóban is, a Soilwork meg szerintem önállóan is megtöltené a kisebbik Barba színpadot. Szóval tulajdonképpen nincs nagyon csodálkoznivaló azon, hogy már júliusban ki kellett tenni a megtelt táblát. És hogy mennyi ember maradt hoppon, azt jól jelzi, hogy még a koncert napján is közel ezren keresték a belépőket a legnagyobb jegyújraosztó oldalon, illetve hangosan követelték ezzel párhuzamosan az esemény áttételét valami nagyobb helyre.

Huszonkettedik nagylemezét jelentette meg idén Axel Rudi Pell, a Risen Symbol turné zömmel német nyelvterületre koncentráló első körének pedig szerencsére magyar állomása is volt: a banda a kisebbik Barba Negra-színpadon lépett fel. Axel tehát 60 év felett sem lassít a tempón. Míg mások ebben a korban jó, ha évtizedenként egy-két lemezzel jelentkeznek, addig a főnök kétévente, menetrendszerűen szállítja a friss anyagokat. És ugyan kétségtelen, hogy ezek kissé összefolynak már, mégis mindegyik magas színvonalat képvisel, ráadásul kivétel nélkül rejtenek legalább egy-két kiugróan erős tételt, netán átlagon felül fogós slágert. Mindez a Risen Symbolra is igaz, ráadásul erre a lemezre a szőke gitárhős írt pár olyan témát is, amik súlyosabbak, mint az utóbbi évtizedekben bármi tőle.

Utólag visszatekintve van benne valami egészen briliáns, hogyan fordította visszájára a dekadencia és a látványos külsőségek évtizedében az összes rocksztáros klisét Bryan Adams. Miközben mindenki tupírral meg sminkben tolta, ő farmerben, pólóban, bőrdzsekiben, rövid hajjal állt ki a deszkákra, és az lett az imázsa, hogy nincs imázsa: ő a rendes kölyök a szomszédból, akivel te is szívesen elmész meginni egy sört, és apád sem akarja reflexből elhajtani, amikor a húgod körül kezd legyeskedni. Hasonlóan briliáns bűvészmutatvány, hogy mindezt mindenféle erőlködés nélkül sikerült átmentenie negyven évvel későbbre is.

Az Aréna felé ügetve azon járt az eszem, hogy micsoda három napon leszek túl nemsokára. Péntek este kezdődött a Dürerben a Laibachhal, szombat este a Magyar Zene Házában folytatódott a Platon Karataevvel, és Nick Cave társaságában zárult vasárnap éjszaka. Hibátlan hangzás, hibátlan zenekarok mindenütt, és vajon a Bad Seeds a koronát teszi fel majd minderre, vagy belenyomja inkább a fejünket a Kis Magyar Nyomorba az ország legnagyobb pléhcsárdájában? Végül valójában azonban sokkal több történt itt annál, mint hogy láttunk egy jól sikerült koncertet. Mr. Bunny Munro és társai nagyjából zárójelbe tették mindazt, amit koncertlátogatóként valaha is megtapasztaltam, egy egészen másfajta dimenzióban mozgott az előadás, mint amire akár csak képes lettem volna felkészíteni magam.

Egy bizonyos kor felett törvényszerű, el is nézhető, ha valaki többször tekint visszafelé, mint előre, és valami hasonló mutatkozik manapság a Laibach háza táján is. A zenekar jövőre már negyvenöt éves (!) lesz, a nevükkel fémjelzett Neue Slowenische Kunst mozgalom éppen idén ünnepli alapításának negyvenedik évfordulóját, a jelen turné apropóját pedig az 1987-es Opus Dei album és annak újragenerálozása adja. Az Opus Dei azonban nem csupán a harmadik Laibach-sorlemez, amelyet 104-es sorszámmal találunk az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című zenei túlélési kézikönyvben: ez az industrial metal opera öntötte először abba a formába ezt a kollektívát, ahogy azóta is ismerjük. Ez a 130 perc pedig annak bizonyságául szolgált, hogy bármilyen illúzióba is ringatjuk magunkat, a világ rendező erői, és ebből következően a Laibach is örök érvényű.

Azért is érdemes időnként Németországba elvetődni egy-egy koncertre, fesztiválra, mert így az ember reprezentatív felmérést végezhet arról, valójában milyen brutálisan nagy is arrafelé a rockpiac és hogyan lehet igazán jól működtetni. Ez már a Beatles idején is így volt, nem véletlenül jártak ők is folyton Hamburgba koncertezni a korai években, de miután felfutott a keményrock és pláne a ′80-as évek heavy metálja, tényleg iszonyat nagyot ment a biznisz. Ha már csak a ′87-′88-as, unokatesómtól örökölt régi Hammereket nézegetem ilyen szemmel, a sokoldalas pólóhirdetések is lenyűgözőek és már akkoriban rengeteg többzenekaros rendezvényt reklámoztak, amelyek NSZK-szerte mindenütt folyamatosan zajlottak, persze főleg nyáron.

A covid majdnem betett a Kissin' Dynamite-nak. Ahogy énekesük, Hannes Braun a színpadon elárulta, a pandémia alatt igen komoly esélye volt annak, hogy földbe álljon a zenekar, de szerencsére aztán összekapták magukat és 2022-ben, egyfajta kinyilatkoztatásként kihozták a Not The End Of The Road lemezt. Néhány hete pedig megérkezett a folytatás is, Back With A Bang címmel, a bandát meg újra magyar földön, a Barba Negra kisebbik színpadán köszönthettük.

A tavaszi Epic kritikában Vltimas-koncertre vágytam, és őszre meg is kaptam, köszönöm szépen! A Morbid Angel egykori énekese által működtetett utazó cirkusz ugyan csak különleges vendég volt a Batushka névtől ezzel a körrel búcsúzó lengyel szeánszmetálosok turnéján, számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kik az este főszereplői. Emellett nyilván kíváncsi voltam a másik két brigádra is, akiket szégyenszemre kihagytam eddig élőben, ami különösen olyan veteránok esetében volt nehéz feladat, mint a holland God Dethroned, akik az elmúlt harminc évben szinte folyamatosan itt kísértettek a színtéren. Ellentétben azonban a turnétársakkal, az Vltimas valami kiszámíthatatlant hoz magával, pedig ha úgy akarnák, pusztán a résztvevők neve alapján is el tudnák adni magukat.

David Gilmour szeret nem szokványos helyeken koncertezni. Játszott ő már Pompejiben (nem csak a Pink Floyddal, de szólóban is), a gdański kikötőben, meg 2016-ben többek között a schönbrunni kastélyban, ahol nekem is sikerült elcsípnem. Azóta bő nyolc év telt el, az öreg meg betöltötte a 78-at, amit egy friss nagylemezzel, a Luck And Strange-dzsel ünnepelt meg. Az elkészült anyag pedig olyannyira felvillanyozta, hogy úgy döntött, újra színpadra áll, és öt városban, összesen huszonhárom koncerten ad lehetőséget utoljára arra, hogy rajongói élőben találkozzanak vele. Persze, már 2016-ban, a Rattle That Lock után is úgy volt, hogy nem lesz folytatás, szóval ki tudja...

Sok minden mellett azért jó dolog Bécsben lakni, mert néha teljesen elképesztő eseményekbe fut bele az ember. Itt van például Devon Graves, aki egykor Buddy Lackey néven égett bele a pszichedelikus-prog rajongóinak agyába: az úriember már jó ideje Ausztriában él, egy ideig a fővárosban töltötte napjait, majd kiköltözött az osztrák vidékre, de még mindig egy órányira Bécstől. Épp ezért simán megteheti, hogy ha épp úgy tartja kedve, megfog egy akusztikus gitárt és a kedvenc mikrofonját, odaszól valamelyik bécsi klubnak, hogy jönne – és jön. Ez egyrészt csoda dolog, mert 20 percre lakom a helytől és bár utolsó pillanatban ért el hozzám az esemény híre, öltözés, fogmosás és már ott is álltam az első sorban. Másrészt viszont baromi fura, mert egy ilyen kult figurát, zenetörténeti ikont úgy látni, hogy az első sor mögött sincs túl sok, az bizony szívszorító. A buli elején talán negyvenen voltunk, a végére talán a 60 is összejött. Pedig...

Ugyan mára a heavy metal műfaj jobbára kiszorult a mainstreamből, a földalatti mozgalomnak is vannak különböző szintű bugyrai. A Satan pedig kétségtelenül a legmélyebbek egyikében tevékenykedik, ha ugyanis egy több mint négy évtizedes múltra visszatekintő zenekar apró pinceklubokban nyomja, az valóban az underground undegroundja. Viszont legalább fullra töltötték a helyet, ami az Escape esetében olyan százötven embert jelentett, a rajongók vállt vállnak vetve nézték már az előzenekarokat is.

Pár nappal a grandiozitásában szinte felülmúlhatatlan Heilung-koncert után ezúttal megnéztük, hogyan működnek a tribal muzsikák minimálban. Az eredetileg az A38 tetőteraszára meghirdetett attrakcióval kapcsolatban első körben az terjedt el, hogy az időközben megérkezett árhullám szimplán kihúzza a fellépést a naptárból, fél napnyi találgatás után megérkezett az örömhír arról, hogy a Dürer Kert be tudta fogadni aznapra a rendezvényt. Elvben kétfős produkcióval dolgozik mindkét fellépő, a Dürer kistermét pedig mintha pont erre a méretre kalibrálták volna, nem mellesleg a telt házat közelítő nézősereg is könnyebben összejöhetett így, ami minden buli hangulatának jót tesz. Indulhatott a sámánkeresés szeptemberi második fordulója.

Az Overkill annak idején meglehetősen későn, egy népszerűségileg gyengébb időszakban jutott el hozzánk először, azóta azonban hálistennek visszatérő vendégnek számítanak. A mostani bivalyerős összeállítás a szokásos elsöprő eredménnyel járt: a turnétársak maximálisan passzoltak a New Jersey-i thrasherek sallangmentes megközelítéséhez, a koncert pedig még a főnök egészségügyi távollétével együtt is a megszokott pusztító intenzitást hozta. (D.Á.)