Koncert

Öt. Hatvannyolc. Kilenc. Számmisztikailag ki tudja, hova fut ki még ez a számsor, egyelőre a tények mentén haladva ötödszörre járt Budapesten Hans Zimmer önálló hangversenyével, a mester betöltötte a hatvannyolcat, és kilenc éve volt az első Nagy Élmény. Nem csupán azért nehéz szavakba foglalni Hans Zimmer újabb előadását, mert már magam is ötödszörre látom, és nagy vonalakban valahol hasonló ívet ír le mindegyik előadás, így önmagam tudnám ismételgetni, de nem szeretném. Hanem azért sem könnyű, mert ez a szimfo-audio-vizuális-rockos-kicsitdisney-deinkábbmarvel-helyenkéntszirupos-denéhamélyművészi produkció pontosan az a fajta élő produkció, amit át kell élni. Mert ugyan demagóg, de soha nem fogja átadni azt a komplex élménycsomagot a YouTube-on megtalálható csillió, telefonnal felvetett, pixelhalmos, szarul szóló felvétel, de a messziről készített fotók sem, ahogy arénás hangerővel és hangminőségben miképp kelnek szó szerint életre ezek a populáris filmzenék – korunk egyik legnagyobbb filmzeneszerzőjétől és közreműködésével, blabla. Ez utóbbi tény, akárhogy is nézzük, még mindig zsibbasztó gondolat a filmzenemániákusok számára.

Izgalmas volt az este felhozatala, még akkor is, ha jómagam nem kimondottan élem a synthwave-et, márpedig a három fellépőből kettő többé-kevésbé ehhez a zsánerhez kötődött. Nos, én pont a harmadikra készültem leginkább, hiszen az izlandi Kælan Mikla klubbulijaira régóta vadászom, és most végre nem is kerültük el egymást. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy a remek koncertbanda hírében álló Perturbator neve nem tett hasonlóan kíváncsivá, és hát tényleg, mi is lehetne meggyőzőbb, mint a valódi élvonal? Felvettem hát a Nyújork Jenkis kabátom, oszt uccu!

Vannak események, amelyekről egyszerűen muszáj megemlékezni e hasábokon. Attól függetlenül, hogy van-e épp kedv, idő, energia, egyéb kapacitás megírni, de meg kell, mert fontos. És aztán ez ad is egy extra motivációt, mert akárhogy is nézzük, akármerre sodortak is minket az évtizedek, a magyar heavy metal ′80-as évekbeli hőskora jelentős löketet adott annak, hogy a Shock! egyáltalán létezik és hogy mi magunk is részesei vagyunk. Ennek a hőskornak pedig igen fontos részét képezi a thrash aranykora, amelyhez meglepő frissességgel és naprakészséggel tudtak kapcsolódni az itthoni bandák – ha valami, akkor ez tényleg rávilágít arra, hogy mekkorát ment akkoriban a műfaj, és mekkorát megy ma retro verzióban is.