Klasszikushock

Húsz évvel ezelőtt jelent meg a Slipknot második nagylemeze. Utóélete és a zenekar táborában azóta is eleven kultusza, különleges státusza fényében nem kérdés, hogy az Iowa a műfaj klasszikus alkotása, a maga idejében azonban korántsem számított ennyire egyértelműnek, sikerült-e győzelemre vinnie a maszkos szörnyetegeknek a második ütközetet. Főleg, hogy a csatát elsősorban saját magukkal kellett megvívniuk, és az album elkészítésére, majd megturnéztatására csaknem rá is ment a zenekar. A két évtizeddel ezelőtt történtek felidézésének sajnos szomorú extra apropója is van, hiszen a lemez készítésében kulcsszerepet játszó Joey Jordison dobos néhány héttel ezelőtt elhunyt.

Igen, tudom, ha már ZZ Top és szegény Dusty Hill, az Eliminatorről illene elsőként írni a rovatban, főleg, hogy eddig valami oknál fogva kimaradtak innen. Vagy minimum valamelyik ősi relikviáról, például a Tres Hombresről. Viszont ha már úgy alakult, hogy tragikus megemlékezés keretében debütál a Klasszikushockban minden idők egyik legvalószínűtlenebb szupersztárzenekara, mégis az tűnik számomra helyénvalónak, ha ebből az alkalomból a személyes kedvencemet szedem elő tőlük. Az 1990-es Recycler ezen túlmenően azért is jó választás, mert a csapat tökéletesen szintetizálta rajta a korai éra nyers bluesát, illetve a '80-as évek MTV-kompatibilis slágerrockját.

Lehetne mondani, hogy ezt a cikket is sajnálatos haláleset ihlette, hiszen a Warlord alapítója, vezetője, agytrösztje, gitárosa és egyetlen, állandó tagja, Bill Tsamis nemrég hunyt el idejekorán. Ugyanakkor látni kell, hogy ha klasszikus megszólalású, tradicionális, mégis teljesen egyedi atmoszférájú kultikus és totálisan alulértékelt amerikai alapbandákról esik szó, a Warlord ugyanúgy nem maradhat ki, mint a Virgin Steele vagy a Riot (és persze lehetne sorolni, de nekem ez a nagy triumvirátus). És mivel ezen kortársaknál jóval karcsúbb az életmű, nagyjából egy cikk az, ami összehozhatunk, erre pedig Billtől függetlenül is sor került volna előbb-utóbb, ha máskor nem, egy kerek évforduló kapcsán. Meg hát ugye azért, mert utolsó stúdiólemezük idején nagyon megszerettem őket, és bár ma már egyáltalán nem bosszant, sőt, hidegen hagy, ha kiváló bandákat teljes érdektelenség övez, sosem késő a potenciális célközönség figyelmét felhívni olyan zenékre, amik esetleg eddig elkerülték a figyelmét. A mi törzsolvasóink pedig – ahogy a kommentekből és egyéb visszajelzésekből gyakran kiderül – pont ilyen célközönség.

2021-ben ünnepli fennállásának harmincéves évfordulóját az Emperor, amely húsz éve, a Prometheus albummal búcsúzott el táborától, de a maga módján a mai napig aktív. Az jelen állapotok nem teszik lehetővé, hogy ez a jubileumi év a korábbi tervek szerint alakuljon, ezért a zenekar egy exkluzív streamkoncertet hirdetett meg a Notodden Theatre-ben a mai napra. A setlist a banda teljes katalógusát átfogja, továbbá különleges vendégek is helyet kapnak: a Wrath Of The Tyrant demón, az As The Shadows Rise és Emperor EP-ken hallható, alapító basszusgitáros, Mortiis és az In The Nightside Eclipse-ig a tagságot erősítő dobos, Faust egyaránt jelen lesznek az eseményen.

Amikor világossá vált, hogy a Depeche Mode megéri a 21. századot, sem a rajongóknak, sem a sajtónak, de még magának a zenekarnak sem volt egyértelmű elképzelése azt illetően, hogy mit is kezdjen ezzel a helyzettel. Alan Wilder nélkül, drogok nélkül, meghódításra váró csúcsok nélkül – Dave Gahan, Martin Gore és Andy Fletcher azonban még nem állt készen a nyugdíjas évekre, kipróbáltak hát valami egészen mást. És annak ellenére, hogy ez sokak szerint egy máig tartó agónia kezdetét jelentette, a változás igénye ösztönösen, őszintén jött, így annak eredményére sem lehetett szimplán rálegyinteni. A Depeche pedig villámgyorsan ráeszmélt, hogy a feltérképezetlen terület, amelyre így rátalált, határtalan lehetőségeket biztosít számukra. A drámakirályok pedig nem szégyelltek egy lélekemelő lemezzel jelentkezni – ez lett az éppen húsz éve megjelent Exciter.

Az összefonódásokban gazdag norvég black metal színtér főbb arcai és zenekarnevei az érdeklődők számára egyértelműen ismertek, mégis, ha rákérdezünk, hogy ki az az ember, aki a Mayhem, a Satyricon és az Emperor esetében közös pontként nevezhető meg, sokan valószínűleg elbizonytalanodnának. Márpedig Snorre W. Ruch és Thorns nevű zenekara nem csupán amiatt érdemel kitüntetett figyelmet, hogy éppen húsz évvel ezelőtt hozta ki első (és jó eséllyel utolsó) LP-jét, de benne tisztelhetjük a stílus egyik legfontosabb háttéremberét is. Mindezt persze nem kell tudnunk ahhoz, hogy a szimplán Thorns névre keresztelt album értékeivel tisztában legyünk, mégis minimum kérdéses, hogy az elmúlt két évtizedben hányan csodálkozhattak rá erre, és kiket került el ez a maga módján tökéletesen kivitelezett rifflavina. A magunk részéről megpróbálunk kicsit javítani ezen a helyzeten.

Két és fél évtizede látott napvilágot az amerikai punkmozgalom kiemelkedő alakja, a Los Angeles-i Bad Religion egyik legtöbb vitát kiváltó, igencsak ellentmondásos helyzetben fogant nagylemeze. A leggyakrabban csak a punk keresztapjának hívott, már fennállása ötödik évtizedében járó banda – a '90-es évek derekán tetőzött punkrobbanás jótékony hatásai ellenére – meglehetősen szorult helyzetben próbálta elfoglalni a műfaj mainstream dobogójának ideig-óráig üresen tátongó fokát. A zenekaron belüli konfliktusok, illetve a sokak által irigyelt nagykiadó által támasztott, egyre magasabb elvárások hatalmas terhet róttak a befutás küszöbén álló zenekarra. Olybá tűnik, hogy az eldördülő startpisztoly hallatán nem is futottak be a célba, szemben a hozzájuk később felzárkózó előadókkal, a Green Dayjel, a The Offspringgel vagy akár még a Ranciddel is szemben. Mi történhetett? Rossz időzítés / széljárás / zenekari hangulat / satöbbi? Bizonyára összetett a válasz, de pont a véget nem érő megfejtés-keresésben sikkadt el a Greg Graffin-vezette gárda kilencedik albuma.

Teljesen véletlen, de erre a cikkre ugyanúgy kaptam kedvet, mint a Skunkworksre: elolvastam egy memoárt, jelesül K.K. Downing Éjjel-nappal Judas Priest című, remekbe szabott munkáját, és nem sokkal később ért a Point Of Entry negyvenéves évfordulójának híre, illetve a T. Szerk. felvetése, hogy emlékezzünk meg róla. Mi tagadás, K.K. realista megközelítésű, fanyar humorú, sztorizósan könnyed, de a mélyebb elemzésekre is fogékony önéletrajzát legalább annyira élveztem, mint Bruce könyvét és természetesen ilyenkor mindig előkerülnek az éppen megemlítésre került lemezek is háttérzenének. Sőt, éppen K.K. inspirált először arra, hogy az általam nem ismert, de általa megemlített saját kedvenceit is lecsekkoljam, ami szintén kiváló móka tud lenni (a Quatermass zenekar tényleg remek). Ami pedig külön tetszett: a Priest-albumokat nagyon is jól tudja helyükön kezelni és annak ellenére tud objektívan viszonyulni hozzájuk, hogy mind a saját gyereke – nem befolyásolják esetleges rossz emlékei vagy bárki véleménye, legyen az hype vagy sárbatiprás, a maga idejében, vagy az utókor által megfogalmazott vélemény.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1996. március 6-án lépett fel először Magyarországon az Anthrax. Scott Ianék a thrash nagy négyeséből utolsóként jutottak el hozzánk, ráadásul karrierjük egyik igen nehéz szakaszában: az aktuális turné a pár hónappal korábban megjelent Stomp 442 albumhoz kapcsolódott, amelyet a kritika jól fogadott, az észak-amerikai rajongótábor egy jelentős része azonban nem is értesült a megjelenéséről a kiadói támogatás teljes hiánya miatt. A zenekar üzleti mélyrepülésének kezdetét jelentő lemez azonban ettől függetlenül is kiállta az idő próbáját, és sokkal több figyelmet érdemelt volna – így a jubileum tiszteletére most felidézzük a szóban forgó időszakot.

Még mindig nehéz hozzászokni, hogy a nemrég oly' közeli, ′90-es évek közepe/vége korszak már minden fenntartás nélkül Klasszikushock-kompatibilissé nemesedett. Tehát, hogy például 1996 már huszonöt éve volt – nincs mit tenni, mi is nemesöregszünk. A korabeli zenéket viszont jó esetben érleli az idő, és ahogy mi magunk is érettebbé válunk, jobban tudunk azonosulni velük, pláne, ha közben megismertük az alkotó motivációit, illetve saját gondolatait, amikor visszatekint az adott élet- és alkotói szakaszra. Így eshet meg akár az is, hogy egy közmegegyezéses klasszikusról kiderül: kimondottan nehéz szülés volt, kellemetlen emlékek fűződnek hozzá. Ám természetesen rengeteg pozitív példa is akad – így vagy úgy, de saját korában vizsgálva közelebb kerülhet hozzánk bármilyen mű. Mindezt azért is említem, mert ezen cikkre való felkéréskor éppen csak végeztem Bruce Dickinson önéletrajzával, amely minden kétséget kizáróan alapmű már most, és teljes mértékben alátámasztja a fenti gondolatokat.

Huszonöt éve végérvényesen új korszak kezdődött a Deep Purple karrierjében. Mára a többség azért alighanem megszokta, hogy Steve Morse gitározik a bandában – mint ahogy Don Airey is lassan két évtizede játszik náluk –, az 1996 februárjában kiadott Purpendicular lemez azonban a maga idejében roppant szkeptikus közegbe érkezett. A közönség jelentős része el sem tudta képzelni, mire megy majd a zenekar Ritchie Blackmore nélkül, hiszen az addigi egyetlen nélküle készített lemez, az 1975-ös Come Taste The Band anyagilag csúfos fiaskónak bizonyult. Negyed évszázad távlatából azonban kijelenthetjük: a második Blackmore nélküli csatát kiütéses győzelemmel húzta be a banda.

Jól tudjuk, hogy Eddie Van Halen tragikus halála óta épp eleget foglalkoztunk a Van Halennel az oldalon, de az is tény, hogy a legendás zenekar egyik legfontosabb munkája, az 1991-es For Unlawful Carnal Knowledge eddig még soha nem került sorra a Klasszikushock rovatban. Mivel idén újra kerek évfordulóhoz érkezik a lemez, úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne visszapillantani rá.

Alexi Laiho hétfőn megérkezett halálhírével a lehető legsokkolóbban indult az új év. A legfrissebb hozzáférhető felvételek, illetve a Children Of Bodom másfél évvel ezelőtti szétrobbanása fényében persze mindenki sejthette, hogy a 41 éves gitárhős/frontember pocsék állapotban van, de a legrosszabbra azért talán mégsem számított senki. Főleg, hogy Alexi épp egy új csapat élén tervezgette a visszatérést, és legutóbb mi is arról számolhattunk be: elkészült a Bodom After Midnight első hangzóanyaga. A 21. század egyik meghatározó gitárhőse tehát nincs többé, így aztán a tragédia árnyékában nem tehetünk mást, mint hogy tiszteletére felidézzük a Children Of Bodom legszebb éveit.

Sokszor leírtam már, leírom ismét: bizonyos tekintetben 1990 jelentette a súlyos zenék egyik, ha nem az abszolút csúcsévét. A thrash műfaj különösen sok megkerülhetetlen klasszikust szült harminc évvel ezelőtt, még példálózva felsorolni is szédítő: Rust In Peace, Act III, Seasons In The Abyss, Twisted Into Form, By Inheritance, Never, Neverland, Souls Of Black, Slaughter In The Vatican, Persistence Of Time, Oppressing The Masses, Impact Is Imminent, The American Way, Swallowed In Black, de kis túlzással a Cowboys From Hellt, a Lights... Camera... Revolution!-t vagy akár még az Into The Mirror Blacket is megemlíthetjük itt. És a felsorolásból természetesen nem maradhat ki a germán vonal sem, amelynek egyik legmarkánsabb – nem mellesleg a maga korában legsikeresebb – lemeze szintén az év utolsó időszakában került a boltokba.

Nincs ezen mit szépíteni: nemes egyszerűséggel ciki, hogy a Uriah Heep még nem került be a Klasszikushock rovatba, és most, hogy az idei, amúgy is „remek" évben kis különbséggel a banda két, kilépés után is alapembere-családtagja is eltávozott, pláne kínos még mentegetőzni is emiatt. Mindazonáltal örvendetes, hogy az elmúlt években is sokszor és csakis pozitívan írhattunk aktuális tevékenységükről, már-már közhelyesen kihangsúlyozva, mennyire jók a mai napig, még az amúgy szintén jó formában lévő kortársaikkal összehasonlítva is. Az ugyebár egy dolog, hogy élőben ütős a zenekar, de lemezfronton is hihetetlenül erősek – talán emiatt sem valamiféle panoptikumban képzeli el őket az ember, hanem a mindenkori színtér fontos aktív szereplőjeként. Na, a bevezetés végére azért csak rittyentettem egy kidumálást, de így legalább biztos, hogy ezzel a cikkel elindulhat a Heep-lavina a rovatban.

Tegyük fel: ha valaki kést szegezne a torkomhoz, és arra kérne, hogy nevezzem meg a kedvenc Beatles-lemezemet, alighanem még ebben a szituációban is kérnék némi gondolkodási időt. Azonban ha minden áron az életemért cserébe kellene kiválasztanom az abszolút favoritomat a liverpooli négyes fogattól, nagy valószínűséggel az életmű talán legvitatottabb dalgyűjteményére, a rajongók között csak Fehér Albumként emlegetett műre esne a választásom. Idén lett volna 80 éves John Lennon, akit épp ma gyilkoltak meg negyven esztendeje, így itt az idő megemlékezni e mesterműről is.

Van egy jelenet Az ügyfél című – amúgy remek – filmben, amikor az akkor még gyerek (és sajnos már rég halott) Brad Renfro megkérdezi az éppen a bizalmába kerülni próbáló Susan Sarandont, hogy ha – állításának megfelelően – annyira szereti a ma negyven éve, 1980. december 4-én feloszlott Led Zeppelint, akkor mondja már meg, hogy mi is volt az első négy lemezük címe. A vörös démon persze tudja a választ, pedig ez a negyedik Zep-album esetében nem is annyira egyértelmű, lévén az anyagnak nincs is címe. Illetve, ami hivatalosan van, azt meg nem lehet kimondani, merthogy csak a négy zenész által választott misztikus(nak tűnő) szimbólumokról van szó – és a borítóra még azok sem fértek fel, lévén azon felirat semmi, csak egy málló tapétájú szoba falán lóg egy 19. századi olajfestmény, rajta egy hatalmas halom rőzsét cipelő, hajlott hátú öregemberrel. Értsd, ahogy akarod. Ezért aztán a negyedik Led Zep-lemeznek nagyon sok elnevezése létezik („Negyedik Album", „Szimbólumok", „Cím nélküli", „Rőzsés lemez", sőt, Page rúnájára utalva: „ZoSo"), de maradjunk akkor mi is annál, ahogy általában a gitáros szokott rá hivatkozni: Led Zeppelin IV.

A Dissection karriersztorija sokkal inkább az ostoba, zavaros, gyűlöletteli ideológia oltárán feláldozott kivételes tehetség története, mintsem valamiféle dicsőséges út krónikája. Ahelyett, hogy kizárólag egy korát megelőző mesterműről beszélnénk megjelenésének negyedszázados évfordulóján, a szóban forgó album utóéletét beárnyékolja mindaz, ami később következett. Jon Nödtveidt gyilkossági ügye miatt végül az sem derülhetett ki, organikus módon mivé fejlődhetett volna a '90-es évek derekának pusztán zenei értelemben véve egyik legizgalmasabb black/death/heavy metal alakulata. Pedig a huszonöt éve, 1995. november 17-én megjelent Storm Of The Light's Bane bizony mai fejjel is a korszak egyik underground csúcsalkotása.

A Rush pályafutása gyakorlatilag évekkel ezelőtt, Neil Peart tragikus januári halálával pedig véglegesen és szimbolikusan is örökre lezárult. Meg sem próbálom érzékeltetni, mennyire szomorú mindez, ám ahogy mondani szokás, próbáljunk meg ne azon bánkódni, hogy valaminek vége, hanem örüljünk neki, hogy egyáltalán megtörtént. Márpedig itt van mit ünnepelni: a kanadai trió több mint négy évtizeden át tartó diadalmenete jóformán páratlan, hiszen tényleg, szó szerint egyetlen gyenge vagy akár gyengébb albumot sem készítettek, nevük örökre a csúcsminőség szinonimájaként marad meg a kollektív rockzenei emlékezetben. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy a sok kiváló és még kiválóbb album közül melyik a legjobb – az én egyik lehetséges választottam mindenképpen a harmincöt évvel ezelőtt megjelent Power Windows.

Kis túlzással a Voivod összes lemeze beférne a Klasszikushock rovatba. A kanadai csapat zsenialitása nemcsak abban mutatkozik meg, hogy már az egészen korai időktől markáns, ezer közül is felismerhető saját hangzással rendelkeztek, hanem abban is, hogy diszkográfiájuk felér egy igen szerteágazó zenei utazással. Karrierjük során egy dolog volt csak állandó náluk: a hihetetlenül magas színvonal, dalaikkal azonban a metal zene kifejezetten széles palettáját kalandozták be. Talán legsötétebb, legridegebb lemezük, a Negatron e hónapban huszonöt évvel ezelőtt jelent meg.

Yngwie Malmsteent manapság divat elintézni egy vállrándítással, netán gúnyos félmosollyal, és tény: a Maestro sokat tett érte az elmúlt két évtizedben, hogy még egykori fanatikus rajongói is kínosan feszengve hallgassák aktuális lemezeit. A '80-as években azonban kétségtelenül ő volt az egyik leghatalmasabb gitárosszenzáció, komolyzenei ihletésű, villámkezű játéka komplett zenészgenerációk gondolkodására gyakorolt felbecsülhetetlen hatást. Megoszlanak a vélemények, melyek voltak Yngwie legerősebb albumai, ahhoz azonban nem nagyon férhet kétség, hogy a világgal Jeff Scott Soto nevét megismertető, harmincöt éve kiadott Marching Out ezek közül az egyik.

1990. szeptember 12-én, pontosan harminc évvel ezelőtt jelent meg a kanadai Annihilator második nagylemeze. A Never, Neverland a korszak emblematikus albumai közé tartozik: a csapat telibe kapta vele a thrash aktuális agyasabb, dallamosabb hullámát, és úgy tűnt, innentől fogva semmi sem állíthatja meg őket. A sors könyvében végül, mint tudjuk, mást írtak meg Jeff Waters zenekara számára, ám ő is a mai napig ezt tartja zenekara legkerekebb alkotásának, és már nem sokkal később is egyértelmű volt: a banda ebben a periódusban ért fel a csúcsra.

A The Gathering egyike a metál műfaj szent teheneinek: közös nevezőt jelentenek ők sokszor egymástól egészen távol eső, szélsőséges irányzatok rajongói között, mindemelett pedig rockzenén kívül is sokakat meg tudtak érinteni. És ugyan a csapat létezett már Anneke van Giersbergen érkezése előtt is, illetve a vörös hajú tünemény kilépése után is van számukra élet, sokaknak a mai napig az a tizenhárom év jelenti a zenekart, amikor a kivételes énekhanggal és angyali kisugárzással megáldott énekesnő állt a frontjukon. A közös lemezek sorában legelső, és mai napig talán A Nagybetűs Gathering Lemeznek tartott Mandylion pedig idén huszonöt éves.

Egészen pontosan huszonöt éve, 1995. június 27-én jelent meg a Bon Jovi sok vitát kiváltó hatodik sorlemeze, ami ebből következően nem mindenki kedvence, ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy New Jersey fiainak leginkább szerteágazó, és mint ilyen, zeneileg legizgalmasabb munkája, ami jó borként egyre csak nemesedett az évek múlása alatt. Noha a megjelenése idején magam sem voltam kibékülve vele, idővel ugyanúgy felismertem értékeit, ahogy a korszak hasonlóan vitatott produkciói (Promised Land, Slang, Load satöbbi) esetében is sikerült ugyanez.

Húsz évvel ezelőtt ha nem is a semmiből, de a többség számára meglehetősen váratlanul robbant be a progresszív színtérre egy kétrészes konceptalbum. Az Arjen Lucassen által összehozott Universal Migrator két része, a The Dream Sequencer és a Flight Of The Migrator hallatán kérdések sokasága tolult fel a hallgatókban: oké, de most voltaképpen ki is ez a hórihorgas hágai fickó? Hogyan tudott előállni ilyen minőséggel? És miként tudott rávenni mindenkit Bruce Dickinsontól Andi Derisen és Neal Morse-on át egészen Russell Allenig, hogy közreműködjenek a lemezén? Visszatekintve persze egyértelmű, hogy az előzmények alapján jogos volt a bizalmi tőke Lucassen felé, de Arjen egyértelműen ezekkel a lemezekkel vált megkerülhetetlen tényezővé a színtéren. Én a magam részéről emellett a mai napig ezeket tartom a legjobb munkáinak is.

Május 6-án, 66 éves korában elhunyt Brian Howe, a Bad Company második korszakának énekese. A máig aktív zenekar gyakorlatilag elsiklott a tragédia felett, mintha soha nem is lett volna semmi közük a frontemberhez, a klasszikus éra és a jelenlegi felállás énekese, Paul Rodgers pedig mintha indirekt módon még köpni is akart volna egyet Brian után. Persze tény, hogy a Howe által fémjelzett éra köztudottan roppant feszültségek közepette telt a csapat életében. Ugyanakkor az énekes a '80-as évek második felében nemcsak új arcot adott a Bad Companynek, hanem zenei motorként húzta is őket magával, és minimum kérdéses, képesek lennének-e Amerikában máig haknizni, ha Brian akkoriban nem tartja életben a brandet. Minderre a napokban harminc évvel ezelőtt megjelent Holy Water album szolgáltatja a legékesebb példát.