Klasszikushock

1992 első felében már tapintható volt, hogy megváltozott a zenei klíma. Az underground fősodrában evező thrasherek szempontjából ugyanakkor még csak nem is a grunge áttörése és a mainstreamben zajló folyamatok jelentették az igazi paradigmaváltást, hanem a műfaj vezérhajója, a Metallica fekete lemezének elképesztő sikere. Eközben a Vulgar Display Of Power futótűzként terjedő híre azt is egyértelművé tette, hogy a durva vonalon sem lehet többé semmi olyan, mint azelőtt. A zenekarok egyik fele dallamosodással, mások további durvulással próbáltak a felszínen maradni a megváltozott körülmények között: a Testament több ütemben ugyan, de mindkettőt meglépte. Most a melodikus kikacsintást hozó, harminc éve megjelent The Ritual albumra emlékezünk vissza.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden kilencedik stúdióalbuma. 1992. május 11-én még senki sem sejtette, hogy a Fear Of The Dark periódusa lezárja majd a '80-as évek egyik leghatalmasabb, emblematikus zenekarának középső karrierkorszakát: a hangzáson, Adrian Smith hiányán, esetleg a nyersebb megközelítésen ment a vita a rocksajtóban, de a lemez fogadtatása a maga idejében inkább pozitívba hajlott, az eredményekre pedig mindent összevetve nem lehetett panasz. Nem sokkal később mégis bekövetkezett a törés, Bruce Dickinson távozása pedig mindennél ékesebben példázta a kitartó heavy metal közönségnek, hogy a zeneiparban ekkortájt lezajlott változások visszafordíthatatlanok. A Maiden egyik legkeményebb munkájának számító album megítélése utólag vegyes a hívek körében, de kétségtelenül különleges színfolt a tekintélyes életműben.

1987 elejére a thrash számított az underground színtér első számú szenzációjának, és ekkorra azt is megtanulta a világ, hogy a műfaj fellegvára az Egyesült Államok nyugati partja, ezen belül is Észak-Kalifornia, konkrétan a San Franciscó-i öböl vidéke. Mindez azonban korántsem volt kizárólagos: a Bay Area nagyjai mellé szép lassan elkezdtek odasorolni a túlsó partvidék legjobbjai is. E tendencia legegyértelműbben a New York-i Anthrax áttörésében tükröződött az Among The Living lemezzel, míg az északkeleti part második számú versenyzője a Hudson folyó túloldaláról, New Jersey-ből érkezett. Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg az Overkill második albuma, a Taking Over.

A napokban huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Stratovarius hatodik nagylemeze. A Visions korszakhatárt jelentett az ekkorra nemzetközi tagságúvá bővült finn zenekar karrierjében: amellett, hogy az ezredvégi underground heavy metal felívelés egyik alapvető albumává vált, egyben évekre – a Nightwish későbbi még komolyabb áttöréséig – Finnország legsikeresebb zenei exportcikkévé tette Timo Tolkki csapatát.

Fennállása első érájában a Deep Purple Mark II felállása kizárólag megkerülhetetlen albumokat tett le az asztalra. Hosszasan lehet vitázni róla, melyik miért etalon. Az In Rock stílusalapító jellege és ősereje, a Fireball spontán módon elszabadult zeneisége miatt favorit ennyi évtized után is, a Made In Japan szimplán minden idők egyik (?) legfontosabb és legjobb koncertlemeze, de még a Who Do We Think We Are?-on is szerepelnek überelhetetlen pillanatok. Azonban valószínűleg egyiken sem vonulnak fel koncentráltabb arányban a műfaj alapdalai, mint a ma ötven éve megjelent Machine Headen, amely egyben ráadásul a banda valaha megjelent legnagyobb példányszámban elkelt stúdiómunkája. És ami még inkább közhelyszámba megy: ezen a lemezen csendül fel a rocktörténelem legismertebb riffje is.

A szupergroup már a rockzene hőskorában sem volt ismeretlen fogalom – a Cream, netán a The Yardbirds különféle inkarnációi bizonyos értelemben már a maguk idejében is szupergroupnak számítottak –, ám a kategória egészen biztosan új értelmet nyert az Asia 1981-es megalakulásával. A '70-es évek emblematikus progresszív rockbandáiból verbuválódott zenekar a napokban negyven éve megjelent debütáló albumával helyből egészen döbbenetes sikert aratott: John Wetton, Steve Howe, Geoff Downes és Carl Palmer a Heat Of The Moment slágerrel telibe kapta a korszellemet, pedig papíron mindannyian a komfortzónájukon kívül alkottak.

Néhány hete hivatalosan is tudjuk, amit eddig még csak rebesgettek: több mint tíz év után, még az év első felében új stúdióalbummal jelentkezik a Journey. Ennek jegyében – kissé talán paradox módon – érdemes visszatekintenünk négy évtizeddel, amikor a zenekar szó szerint Amerika leghatalmasabb bandájának számított az 1981 nyarán kiadott Escape lemez révén, amely egyébként bevallásuk szerint a friss anyaghoz is mintát szolgáltatott. Az Escape – és utódja, a rovatunkban korábban már sorra vett Frontiers – a Foreigner párhuzamosan megjelent 4 albuma, az Asia debütálása és a Toto IV lemeze mellett elhozta a letisztult, technikailag boszorkányosan előrehaladott, mégis dalcentrikus és kommersz rádiórock aranykorát. A lemez máig minden idők egyik leghatalmasabb rockalbumának számít az Egyesült Államokban a Don't Stop Believin'-nek, az Open Armsnak, a Who's Crying Now-nak vagy a Still They Ride-nak köszönhetően.

„Van az úgy, hogy a holdfény védtelenné teszi az embert. Felkavarja az emlékeinket, felszakítja a sebeinket, mi pedig vérezni kezdünk." (Jón Kalman Stefánsson)

Az északi égbolt egyik legfényesebb vörös óriása után elkeresztelt Arcturus kétségtelenül beszédes nevet kapott – ez a „zenekar" ragyogásra született. Már egészen korán előszeretettel nevezték őket black metal supergroupnak, ami egyrészt pusztán a tagok életkora miatt sem lehetett igaz, de különösen nevetségessé az tette a dolgot, hogy zeneileg az Arcturusnak semmi köze nem volt a black metalhoz. A Mayhem (Hellhammer) és az Ulver (Garm) nevének felbukkanása okán persze nagyon is adta magát a képzavar, de ez nagyjából csak arra lehetett jó (a figyelem felkeltésén kívül), hogy a potenciális érdeklődőket éppen úgy vezesse félre, ahogy az később a Nexus Polarisszal stílust váltott Covenant esetében is megtörtént.

Negyven évvel ezelőtt ezekben a hetekben egy Juke Box Hero című daltól zengett az amerikai éter, aminél stílszerűbben egyetlen szám sem jellemezte a korszak egyik legfontosabb rockcsapatát, a Foreignert. A dal már a harmadik óriási kislemezsiker volt a zenekar aktuális lemezéről, az előző év nyarán megjelent 4-ról, amely ellen készítése közben a papírforma szerint rengeteg érv szólt a tagcseréktől kezdve a teljesen elszaladt költségvetésig. Mick Jones, Lou Gramm, Rick Wills és Dennis Elliott azonban Robert John „Mutt" Lange producer kreatív bábáskodása mellett mégis az évtized elejének egyik legmeghatározóbb mesterművét tette le az asztalra, amely ráadásul roppant előremutatónak is számított a maga idejében.

Éppúgy nevezték már gitáristennek, mint alkoholista kamugitárosnak, valami azonban bizonyos: Richie Sambora nélkül a '80-as évek második felének hard rock aranykora valószínűleg nem a jól ismert formában manifesztálódott volna. A Bon Jovi Slippery When Wet albuma által kiváltott rockzenei földcsuszamlás 33,3 százalékos letéteményeseként Sambora mindenképpen a korszak megkerülhetetlen kulcsfigurái közé tartozott, aki ugyan teljesen más iskolát képviselt zeneileg, mint az éra leginkább előtérben lévő sztárgitárosai, de pont dalközpontú gondolkodásmódja és hihetetlenül elegáns, arányosságot szem előtt tartó, lélekkel teli stílusa különböztette meg a sebességmániás kollégáktól, amivel már akkor kivívta a szakma tiszteletét.

Tavaly ősszel újabb nagyszerű albummal jelentkezett a Cradle Of Filth. Az Existence Is Futile egy bejáratott, patinás, nagynevű zenekar sokadik alkotása, amelyet világméretű tábor várt, és senki sem lepődik meg a kiváló listás helyezéseken – ez azonban nem volt mindig így. Negyedszázaddal ezelőtt ezekben a hónapokban a metálszínteret fűtő egyik leghevesebb vita arról folyt, vajon miként kellene értékelni a brit csapat aktuális második nagylemezének megközelítését, illetve fogadtatását. A Dusk And Her Embrace minden korábbi black metal albumnál hatalmasabb anyagi sikereket hozott Dani Filthéknek, amiben persze a zenekar imázsa és produkciós megközelítése is perdöntő szerepet játszott. Az idő természetesen őket igazolta, a kettes lemez pedig a mai napig kora egyik emblematikus munkájának számít. Újabb régi restanciát pipálunk ki a Klasszikushock között.

Harminc évvel ezelőtt, 1991-ben rendszerváltás következett be a rockzenében: a világban akkortájt lezajlott hatalmas változások és a generációs csere ezt a területet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos rock és metál fénykora véget ért, a zenekarok átalakultak, feloszlottak, a megmaradtak új utak után tapogatóztak – semmi sem maradt a régiben. Mint minden fokozatos átmenetnél, természetesen itt sem lehet egyetlen kezdőpontot vagy mérföldkövet megjelölni, egy lehetséges viszonyítási sarokpont azonban akár a Slayer első, dupla koncertlemeze is lehet. A három évtized fényéből is megugorhatatlan Decade Of Aggression tényleg mindent összegez, amit csak tudni kell a '80-as évek legsúlyosabb muzsikáiról.

Nemcsak az idei harmincéves évforduló lehet az apropója ennek az írásnak, hanem az is, hogy ezzel bezárólag gyakorlatilag teljesen kipipálhatjuk a Crimson Glory munkásságának feltérképezését (sőt, túl is teljesítjük azt, de erről később). Nem véletlen, milyen gyakran szajkózom, hogy a legjobb bandák életműve nem túl terjedelmes – persze ezzel még véletlenül sem akarom megbántani a tömegtermelőket, mert jómagam is szeretek párat, de az is tény, hogy egy karcsú életművel rendelkező zenekarra nemigen lehet ráunni, és ők sem fásulnak bele saját magukba, pláne, ha az egyes művek oly módon egyediek, hogy a fő stílusjegyek végig jelen vannak.

Azt hiszem, ma már tényleg a legfanatikusabb rajongói sem vitatják, hogy Yngwie Malmsteennél végleg elgurult a gyógyszer: tényleg hallgathatatlan és értelmezhetetlen, amit az utóbbi évek „lemezeire" összehozott. Pedig én kitartottam mellette a ripperes évek után is egy darabig, a FEZEN-es koncertje még tetszett is, baromi jól is szólt, volt az egészben valami fesztelenség és aztán kimondottan megörültem a bluesalbum hírének is, mert tökre bírtam az olyan dolgait, mint például az Attack!! lemez Freedom Isn′t Free dala vagy a Hendrix-feldolgozás az Inspirationön. Aztán azt is elbaszta, úgyhogy végleg elengedtem. De hát ez van, a zsenik általában megborulnak egyszer, talán pont olyankor, amikor magánéletileg rendeződnek a dolgaik, vagy simán csak megöregszenek.

Bár ennek a lemeznek saját jogon is abszolút helye lenne a rovatban, most mégis egy szomorú apropó miatt írunk róla. 2021. július 26-án ugyanis Mike Howe, a Metal Church legendás énekese önkezével vetett véget életének. Amellett, hogy ez hatalmas veszteség elsősorban Howie családjának és barátainak, a színteret is kétségkívül megrázta, ráadásul azt is jelenti, hogy első frontembere, David Wayne 2005-ös halála után a csapat második klasszikus torkát is elvesztette, így a Metal Churchben valaha lemezen szerepelt énekesek közül már csak Ronny Munroe van velünk. A The Human Factor márciusban ünnepelte harmincadik születésnapját, mi pedig most Mike Howe-ra emlékezünk a felidézésével.

Néhány nappal ezelőtt, életének 69. évében elhunyt Póka Egon Benedek, Magyarország egyik legismertebb és legelismertebb basszusgitárosa. Aki persze jóval több volt ennél, hiszen remekül elboldogult dobon és gitáron is (ezen olyannyira, hogy az első két Hobo Blues Band anyagon bizony ő játszotta fel a gitársávokat a stúdióban, hiába volt két gitáros is a bandában), de tudott zongorázni, sőt harsonázni is – annál is inkább, mivel ez utóbbi két hangszeren valóban tanult játszani, ellentétben a többi felsorolttal. Ügyes hangmérnök volt, és határozott egyéniség, aki csapataiban általában a profizmust jelentette - alapított zenesuliként is funkcionáló stúdiót, és sokak által követett játékstílust. Megkapta a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, de valószínűleg sokkal büszkébb volt arra, hogy szűkebb hazája, Kőbánya díszpolgárrá avatta, mivel egész életében kőbányaiként tekintett magára – az általa szerzett Kőbánya blues nem csak Deák Billről szólt, hanem bizony róla is. A HBB-ben töltött bő másfél évtized alatt írt több tucatnyi közismert dalt, amelyek egy része azon a lemezen található, amely nem csak a zenekar főműve, hanem a magyar rockzene történetének egyik megkerülhetetlen, összegző jellegű alkotása is.

Húsz évvel ezelőtt jelent meg a Slipknot második nagylemeze. Utóélete és a zenekar táborában azóta is eleven kultusza, különleges státusza fényében nem kérdés, hogy az Iowa a műfaj klasszikus alkotása, a maga idejében azonban korántsem számított ennyire egyértelműnek, sikerült-e győzelemre vinnie a maszkos szörnyetegeknek a második ütközetet. Főleg, hogy a csatát elsősorban saját magukkal kellett megvívniuk, és az album elkészítésére, majd megturnéztatására csaknem rá is ment a zenekar. A két évtizeddel ezelőtt történtek felidézésének sajnos szomorú extra apropója is van, hiszen a lemez készítésében kulcsszerepet játszó Joey Jordison dobos néhány héttel ezelőtt elhunyt.

Igen, tudom, ha már ZZ Top és szegény Dusty Hill, az Eliminatorről illene elsőként írni a rovatban, főleg, hogy eddig valami oknál fogva kimaradtak innen. Vagy minimum valamelyik ősi relikviáról, például a Tres Hombresről. Viszont ha már úgy alakult, hogy tragikus megemlékezés keretében debütál a Klasszikushockban minden idők egyik legvalószínűtlenebb szupersztárzenekara, mégis az tűnik számomra helyénvalónak, ha ebből az alkalomból a személyes kedvencemet szedem elő tőlük. Az 1990-es Recycler ezen túlmenően azért is jó választás, mert a csapat tökéletesen szintetizálta rajta a korai éra nyers bluesát, illetve a '80-as évek MTV-kompatibilis slágerrockját.

Lehetne mondani, hogy ezt a cikket is sajnálatos haláleset ihlette, hiszen a Warlord alapítója, vezetője, agytrösztje, gitárosa és egyetlen, állandó tagja, Bill Tsamis nemrég hunyt el idejekorán. Ugyanakkor látni kell, hogy ha klasszikus megszólalású, tradicionális, mégis teljesen egyedi atmoszférájú kultikus és totálisan alulértékelt amerikai alapbandákról esik szó, a Warlord ugyanúgy nem maradhat ki, mint a Virgin Steele vagy a Riot (és persze lehetne sorolni, de nekem ez a nagy triumvirátus). És mivel ezen kortársaknál jóval karcsúbb az életmű, nagyjából egy cikk az, ami összehozhatunk, erre pedig Billtől függetlenül is sor került volna előbb-utóbb, ha máskor nem, egy kerek évforduló kapcsán. Meg hát ugye azért, mert utolsó stúdiólemezük idején nagyon megszerettem őket, és bár ma már egyáltalán nem bosszant, sőt, hidegen hagy, ha kiváló bandákat teljes érdektelenség övez, sosem késő a potenciális célközönség figyelmét felhívni olyan zenékre, amik esetleg eddig elkerülték a figyelmét. A mi törzsolvasóink pedig – ahogy a kommentekből és egyéb visszajelzésekből gyakran kiderül – pont ilyen célközönség.

2021-ben ünnepli fennállásának harmincéves évfordulóját az Emperor, amely húsz éve, a Prometheus albummal búcsúzott el táborától, de a maga módján a mai napig aktív. Az jelen állapotok nem teszik lehetővé, hogy ez a jubileumi év a korábbi tervek szerint alakuljon, ezért a zenekar egy exkluzív streamkoncertet hirdetett meg a Notodden Theatre-ben a mai napra. A setlist a banda teljes katalógusát átfogja, továbbá különleges vendégek is helyet kapnak: a Wrath Of The Tyrant demón, az As The Shadows Rise és Emperor EP-ken hallható, alapító basszusgitáros, Mortiis és az In The Nightside Eclipse-ig a tagságot erősítő dobos, Faust egyaránt jelen lesznek az eseményen.

Amikor világossá vált, hogy a Depeche Mode megéri a 21. századot, sem a rajongóknak, sem a sajtónak, de még magának a zenekarnak sem volt egyértelmű elképzelése azt illetően, hogy mit is kezdjen ezzel a helyzettel. Alan Wilder nélkül, drogok nélkül, meghódításra váró csúcsok nélkül – Dave Gahan, Martin Gore és Andy Fletcher azonban még nem állt készen a nyugdíjas évekre, kipróbáltak hát valami egészen mást. És annak ellenére, hogy ez sokak szerint egy máig tartó agónia kezdetét jelentette, a változás igénye ösztönösen, őszintén jött, így annak eredményére sem lehetett szimplán rálegyinteni. A Depeche pedig villámgyorsan ráeszmélt, hogy a feltérképezetlen terület, amelyre így rátalált, határtalan lehetőségeket biztosít számukra. A drámakirályok pedig nem szégyelltek egy lélekemelő lemezzel jelentkezni – ez lett az éppen húsz éve megjelent Exciter.

Az összefonódásokban gazdag norvég black metal színtér főbb arcai és zenekarnevei az érdeklődők számára egyértelműen ismertek, mégis, ha rákérdezünk, hogy ki az az ember, aki a Mayhem, a Satyricon és az Emperor esetében közös pontként nevezhető meg, sokan valószínűleg elbizonytalanodnának. Márpedig Snorre W. Ruch és Thorns nevű zenekara nem csupán amiatt érdemel kitüntetett figyelmet, hogy éppen húsz évvel ezelőtt hozta ki első (és jó eséllyel utolsó) LP-jét, de benne tisztelhetjük a stílus egyik legfontosabb háttéremberét is. Mindezt persze nem kell tudnunk ahhoz, hogy a szimplán Thorns névre keresztelt album értékeivel tisztában legyünk, mégis minimum kérdéses, hogy az elmúlt két évtizedben hányan csodálkozhattak rá erre, és kiket került el ez a maga módján tökéletesen kivitelezett rifflavina. A magunk részéről megpróbálunk kicsit javítani ezen a helyzeten.

Két és fél évtizede látott napvilágot az amerikai punkmozgalom kiemelkedő alakja, a Los Angeles-i Bad Religion egyik legtöbb vitát kiváltó, igencsak ellentmondásos helyzetben fogant nagylemeze. A leggyakrabban csak a punk keresztapjának hívott, már fennállása ötödik évtizedében járó banda – a '90-es évek derekán tetőzött punkrobbanás jótékony hatásai ellenére – meglehetősen szorult helyzetben próbálta elfoglalni a műfaj mainstream dobogójának ideig-óráig üresen tátongó fokát. A zenekaron belüli konfliktusok, illetve a sokak által irigyelt nagykiadó által támasztott, egyre magasabb elvárások hatalmas terhet róttak a befutás küszöbén álló zenekarra. Olybá tűnik, hogy az eldördülő startpisztoly hallatán nem is futottak be a célba, szemben a hozzájuk később felzárkózó előadókkal, a Green Dayjel, a The Offspringgel vagy akár még a Ranciddel is szemben. Mi történhetett? Rossz időzítés / széljárás / zenekari hangulat / satöbbi? Bizonyára összetett a válasz, de pont a véget nem érő megfejtés-keresésben sikkadt el a Greg Graffin-vezette gárda kilencedik albuma.

Teljesen véletlen, de erre a cikkre ugyanúgy kaptam kedvet, mint a Skunkworksre: elolvastam egy memoárt, jelesül K.K. Downing Éjjel-nappal Judas Priest című, remekbe szabott munkáját, és nem sokkal később ért a Point Of Entry negyvenéves évfordulójának híre, illetve a T. Szerk. felvetése, hogy emlékezzünk meg róla. Mi tagadás, K.K. realista megközelítésű, fanyar humorú, sztorizósan könnyed, de a mélyebb elemzésekre is fogékony önéletrajzát legalább annyira élveztem, mint Bruce könyvét és természetesen ilyenkor mindig előkerülnek az éppen megemlítésre került lemezek is háttérzenének. Sőt, éppen K.K. inspirált először arra, hogy az általam nem ismert, de általa megemlített saját kedvenceit is lecsekkoljam, ami szintén kiváló móka tud lenni (a Quatermass zenekar tényleg remek). Ami pedig külön tetszett: a Priest-albumokat nagyon is jól tudja helyükön kezelni és annak ellenére tud objektívan viszonyulni hozzájuk, hogy mind a saját gyereke – nem befolyásolják esetleges rossz emlékei vagy bárki véleménye, legyen az hype vagy sárbatiprás, a maga idejében, vagy az utókor által megfogalmazott vélemény.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1996. március 6-án lépett fel először Magyarországon az Anthrax. Scott Ianék a thrash nagy négyeséből utolsóként jutottak el hozzánk, ráadásul karrierjük egyik igen nehéz szakaszában: az aktuális turné a pár hónappal korábban megjelent Stomp 442 albumhoz kapcsolódott, amelyet a kritika jól fogadott, az észak-amerikai rajongótábor egy jelentős része azonban nem is értesült a megjelenéséről a kiadói támogatás teljes hiánya miatt. A zenekar üzleti mélyrepülésének kezdetét jelentő lemez azonban ettől függetlenül is kiállta az idő próbáját, és sokkal több figyelmet érdemelt volna – így a jubileum tiszteletére most felidézzük a szóban forgó időszakot.

Még mindig nehéz hozzászokni, hogy a nemrég oly' közeli, ′90-es évek közepe/vége korszak már minden fenntartás nélkül Klasszikushock-kompatibilissé nemesedett. Tehát, hogy például 1996 már huszonöt éve volt – nincs mit tenni, mi is nemesöregszünk. A korabeli zenéket viszont jó esetben érleli az idő, és ahogy mi magunk is érettebbé válunk, jobban tudunk azonosulni velük, pláne, ha közben megismertük az alkotó motivációit, illetve saját gondolatait, amikor visszatekint az adott élet- és alkotói szakaszra. Így eshet meg akár az is, hogy egy közmegegyezéses klasszikusról kiderül: kimondottan nehéz szülés volt, kellemetlen emlékek fűződnek hozzá. Ám természetesen rengeteg pozitív példa is akad – így vagy úgy, de saját korában vizsgálva közelebb kerülhet hozzánk bármilyen mű. Mindezt azért is említem, mert ezen cikkre való felkéréskor éppen csak végeztem Bruce Dickinson önéletrajzával, amely minden kétséget kizáróan alapmű már most, és teljes mértékben alátámasztja a fenti gondolatokat.