Klasszikushock

Huszonöt évvel ezelőtt, ínséges évek és némi felszín alatti forrongás után már valósággal pezsgett az európai heavy metal undeground. Frissen láthatóvá vált vagy új kiadók ontották a fiatal zenekarok és magukra talált régi bandák lemezeit, méghozzá olyan irányzatokban, amelyekre néhány évvel korábban már mindenki örökre keresztet vetett. 1997 őszére senki előtt sem lehetett kétséges, hogy a heavy metal visszatért. A föld alatt formálódó folyamatok végső katalizátora egy elsőlemezes svéd zenekar lett, akik a lehető legjobbkor voltak a legjobb helyen, a legmegfelelőbb lemezzel.

Egyre viccesebb (vagy szomorúbb), ahogy az ember egyre régebbi és régebbi klasszikusokról mondhatja el, hogy megjelenéskor már ismerte őket. A ′90-es évek eleje a negyveneseknek már csak ilyen, „szerencsére″ az, hogy ismertük, nem feltétlenül jelenti, hogy fel is fogtuk ezek jelentőségét, megértettük vagy egyáltalán tetszettek. Főleg, ha egy nagyon nem kommersz anyagról van szó, amihez ízlésben-fejben-lélekben érni kell. Nos, a mostanában harmincadik évét betöltő hármas Extreme-korong pontosan ilyen, ráadásul becsapós módon: megvannak a maga fogós, slágeres pillanatai, még a More Than Wordshöz viszonyítva is, de nem csoda, hogy nem tudott olyan eladásokat produkálni, mint elődje. Hiszen bár a Pornograffitti is hosszú, intelligens és igényes volt, az mégiscsak egy tökös, funkos hatású rocklemez, ami ráadásul a hajmetál hőskorában jelent meg. A III Sidesról mindez egyáltalán nem mondható el – összességében viszont talán ez minden idők hajbanda által elkövetett legprogosabb albuma.

Érdekes, hogy ezt a felkérést annak ellenére is megkaptam szerkesztőnktől, hogy szerinte „az 1987-es Dream Evilt még vitte a lendület, de végül mind zenei színvonalában, mind anyagi eredményeiben messze elmaradt az elődöktől". Persze lehet, hogy valamikor beszéltünk róla, mekkora kedvenc nálam – természetesen három elődjével együtt – a most harmincöt évessé érő, a klasszikus DIO-korszak utolsó állomását jelentő lemez. Na meg persze nem feltétlenül kell, hogy ebben a rovatban közmegegyezéses alapművek foglaljanak helyet – igaz, a szóban forgó album már csak megjelenésének évszáma miatt is annak kell, hogy számítson, tekintve hogy mind a zenekar, mind a műfaj ekkoriban élte abszolút csúcskorszakát.

Ma már nehezen visszafejthető – és talán felesleges is ezzel foglalkozni –, hogy mi lett volna a svéd Tiamattal, ha az 1994-es keltezésű Wildhoney soha nem készül el, és Johan Edlundék nem ütnek vele jól látható rést az underground falán. Akármennyire együgyűnek is hangzik ez a gondolatmenet, az kétségtelen, hogy ha nincs az említett album, sok minden másként alakul a banda háza táját, és talán a legfontosabb: ebben a formájában az A Deeper Kind Of Slumber biztosan nem születik meg – éppen negyed évszázaddal ezelőtt. Ha pedig mindez így alakul, a ma már klasszikus státuszban kezelt albumokban igen gazdag 1997-es évből is hiányozna egy nagyon fontos mozaikdarab, sokunk számára.

Negyven évvel ezelőtt látott napvilágot a Judas Priest történetének legsikeresebb albuma, amelynek megjelenése – különösen Észak-Amerikában – egybeesett a hard rock és heavy metal műfaj végérvényes berobbanásával. A Screaming For Vengeance ennek következtében a tengerentúlon a mai napig egyet jelent a zenekarral, és 2022-ben is kihagyhatatlan koncertslágereket rejt a birminghami alapcsapat repertoárjából. Nem kérdés, hogy ez itt a '80-as évek egyik legmeghatározóbb albuma a műfajban – amely egészen mostanáig a Klasszikushock rovat egyik legfájóbb restanciájának számított. De előbb-utóbb minden mulasztást pótolni kell.

Mostanra alighanem mindenki értesült róla, akit érint: 2023-ban ismét turnéra indul a Pantera. Az új felállásban a két élő tagot, Phil Anselmo énekest és Rex Brown basszert Zakk Wylde gitáros és Charlie Benante dobos egészíti majd ki a 2004-ben meggyilkolt Dimebag Darrell, illetve bátyja, a 2018-ban szívelégtelenség következtében elhunyt Vinnie Paul posztján. Noha Dime és Vinnie örökösei hozzájárultak a lépéshez, a bejelentést óriási vitacunami követte, ami azóta sem látszik csitulni. Nem is kívánkozik jobb alkalom kicsit körbejárni a döntést, mint a napokban huszonöt éve megjelent Official Live: 101 Proof koncertlemez jubileuma, amely abszolút ereje teljében mutatta meg a '90-es évek legfontosabb amerikai metálbandáját.

Az Actuallyre a szüleim kazettás fiókjában (!) találtam rá, szűk három és fél évtizeddel ezelőtt, új érkezőként a Neoton-, Black- és Modern Talking-albumok között. A furcsa borító dacára nemigen látszott különbözni a korabeli meainstream popzenéktől, annyit azonban a még éppen csak kialakulóban lévő zenei érdeklődésemmel is felismertem, hogy ez itt valami más. Pont annyira más, hogy érdekesebbnek tűnjön nagyjából minden másnál abban a bizonyos fiókban. A Pet Shop Boyst sokáig kizárólag az Actually jelentette számomra, annyira egyben volt, annyira benne volt minden, amit a Jó Popzenétől elvártam. Ha mindenképpen okot keresünk a jelen írás megjelentetésére ezeken a hasábokon, ennél jobbra részemről nem futja – de nem is keresek jobb okot. Ma nem kifogásokat keresünk, ma nem verekszünk rockerekkel, ma Pet Shop Boys-koncertre megyünk!

Azért 1997 is erős év volt, nemcsak a modernebb stílusok tekintetében, melyek a mainstreamben taroltak, de a tradicionális vonal is nagyot ment az undergroundban, ahogy azt az egyik legutóbbi Klasszikusch kapcsán is kifejtettük. A progosabb műfajoknál persze felmerülhet a kérdés, hogy hova is kellene őket sorolni, de a sok dallam és a virtuozitásra való hajlam, képesség még akkor is inkább a hagyományosabb stílusokhoz közelíti őket, ha amúgy nem feltétlenül érvényesülnek ezen tényezők. Miért is mondom ezt? Hát mert az éppen huszonöt éve megjelent Flow a norvég Conception legvisszafogottabb, legletisztultabb, modern felhangokat sem nélkülöző anyaga, mégis ízig-vérig prog metal. Összességében szerintem az objektíve legjobb is, nem mellesleg ez a szubjektív kedvencem tőlük, és ez mindig is így volt.

1992 első felében már tapintható volt, hogy megváltozott a zenei klíma. Az underground fősodrában evező thrasherek szempontjából ugyanakkor még csak nem is a grunge áttörése és a mainstreamben zajló folyamatok jelentették az igazi paradigmaváltást, hanem a műfaj vezérhajója, a Metallica fekete lemezének elképesztő sikere. Eközben a Vulgar Display Of Power futótűzként terjedő híre azt is egyértelművé tette, hogy a durva vonalon sem lehet többé semmi olyan, mint azelőtt. A zenekarok egyik fele dallamosodással, mások további durvulással próbáltak a felszínen maradni a megváltozott körülmények között: a Testament több ütemben ugyan, de mindkettőt meglépte. Most a melodikus kikacsintást hozó, harminc éve megjelent The Ritual albumra emlékezünk vissza.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden kilencedik stúdióalbuma. 1992. május 11-én még senki sem sejtette, hogy a Fear Of The Dark periódusa lezárja majd a '80-as évek egyik leghatalmasabb, emblematikus zenekarának középső karrierkorszakát: a hangzáson, Adrian Smith hiányán, esetleg a nyersebb megközelítésen ment a vita a rocksajtóban, de a lemez fogadtatása a maga idejében inkább pozitívba hajlott, az eredményekre pedig mindent összevetve nem lehetett panasz. Nem sokkal később mégis bekövetkezett a törés, Bruce Dickinson távozása pedig mindennél ékesebben példázta a kitartó heavy metal közönségnek, hogy a zeneiparban ekkortájt lezajlott változások visszafordíthatatlanok. A Maiden egyik legkeményebb munkájának számító album megítélése utólag vegyes a hívek körében, de kétségtelenül különleges színfolt a tekintélyes életműben.

1987 elejére a thrash számított az underground színtér első számú szenzációjának, és ekkorra azt is megtanulta a világ, hogy a műfaj fellegvára az Egyesült Államok nyugati partja, ezen belül is Észak-Kalifornia, konkrétan a San Franciscó-i öböl vidéke. Mindez azonban korántsem volt kizárólagos: a Bay Area nagyjai mellé szép lassan elkezdtek odasorolni a túlsó partvidék legjobbjai is. E tendencia legegyértelműbben a New York-i Anthrax áttörésében tükröződött az Among The Living lemezzel, míg az északkeleti part második számú versenyzője a Hudson folyó túloldaláról, New Jersey-ből érkezett. Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg az Overkill második albuma, a Taking Over.

A napokban huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Stratovarius hatodik nagylemeze. A Visions korszakhatárt jelentett az ekkorra nemzetközi tagságúvá bővült finn zenekar karrierjében: amellett, hogy az ezredvégi underground heavy metal felívelés egyik alapvető albumává vált, egyben évekre – a Nightwish későbbi még komolyabb áttöréséig – Finnország legsikeresebb zenei exportcikkévé tette Timo Tolkki csapatát.

Fennállása első érájában a Deep Purple Mark II felállása kizárólag megkerülhetetlen albumokat tett le az asztalra. Hosszasan lehet vitázni róla, melyik miért etalon. Az In Rock stílusalapító jellege és ősereje, a Fireball spontán módon elszabadult zeneisége miatt favorit ennyi évtized után is, a Made In Japan szimplán minden idők egyik (?) legfontosabb és legjobb koncertlemeze, de még a Who Do We Think We Are?-on is szerepelnek überelhetetlen pillanatok. Azonban valószínűleg egyiken sem vonulnak fel koncentráltabb arányban a műfaj alapdalai, mint a ma ötven éve megjelent Machine Headen, amely egyben ráadásul a banda valaha megjelent legnagyobb példányszámban elkelt stúdiómunkája. És ami még inkább közhelyszámba megy: ezen a lemezen csendül fel a rocktörténelem legismertebb riffje is.

A szupergroup már a rockzene hőskorában sem volt ismeretlen fogalom – a Cream, netán a The Yardbirds különféle inkarnációi bizonyos értelemben már a maguk idejében is szupergroupnak számítottak –, ám a kategória egészen biztosan új értelmet nyert az Asia 1981-es megalakulásával. A '70-es évek emblematikus progresszív rockbandáiból verbuválódott zenekar a napokban negyven éve megjelent debütáló albumával helyből egészen döbbenetes sikert aratott: John Wetton, Steve Howe, Geoff Downes és Carl Palmer a Heat Of The Moment slágerrel telibe kapta a korszellemet, pedig papíron mindannyian a komfortzónájukon kívül alkottak.

Néhány hete hivatalosan is tudjuk, amit eddig még csak rebesgettek: több mint tíz év után, még az év első felében új stúdióalbummal jelentkezik a Journey. Ennek jegyében – kissé talán paradox módon – érdemes visszatekintenünk négy évtizeddel, amikor a zenekar szó szerint Amerika leghatalmasabb bandájának számított az 1981 nyarán kiadott Escape lemez révén, amely egyébként bevallásuk szerint a friss anyaghoz is mintát szolgáltatott. Az Escape – és utódja, a rovatunkban korábban már sorra vett Frontiers – a Foreigner párhuzamosan megjelent 4 albuma, az Asia debütálása és a Toto IV lemeze mellett elhozta a letisztult, technikailag boszorkányosan előrehaladott, mégis dalcentrikus és kommersz rádiórock aranykorát. A lemez máig minden idők egyik leghatalmasabb rockalbumának számít az Egyesült Államokban a Don't Stop Believin'-nek, az Open Armsnak, a Who's Crying Now-nak vagy a Still They Ride-nak köszönhetően.

„Van az úgy, hogy a holdfény védtelenné teszi az embert. Felkavarja az emlékeinket, felszakítja a sebeinket, mi pedig vérezni kezdünk." (Jón Kalman Stefánsson)

Az északi égbolt egyik legfényesebb vörös óriása után elkeresztelt Arcturus kétségtelenül beszédes nevet kapott – ez a „zenekar" ragyogásra született. Már egészen korán előszeretettel nevezték őket black metal supergroupnak, ami egyrészt pusztán a tagok életkora miatt sem lehetett igaz, de különösen nevetségessé az tette a dolgot, hogy zeneileg az Arcturusnak semmi köze nem volt a black metalhoz. A Mayhem (Hellhammer) és az Ulver (Garm) nevének felbukkanása okán persze nagyon is adta magát a képzavar, de ez nagyjából csak arra lehetett jó (a figyelem felkeltésén kívül), hogy a potenciális érdeklődőket éppen úgy vezesse félre, ahogy az később a Nexus Polarisszal stílust váltott Covenant esetében is megtörtént.

Negyven évvel ezelőtt ezekben a hetekben egy Juke Box Hero című daltól zengett az amerikai éter, aminél stílszerűbben egyetlen szám sem jellemezte a korszak egyik legfontosabb rockcsapatát, a Foreignert. A dal már a harmadik óriási kislemezsiker volt a zenekar aktuális lemezéről, az előző év nyarán megjelent 4-ról, amely ellen készítése közben a papírforma szerint rengeteg érv szólt a tagcseréktől kezdve a teljesen elszaladt költségvetésig. Mick Jones, Lou Gramm, Rick Wills és Dennis Elliott azonban Robert John „Mutt" Lange producer kreatív bábáskodása mellett mégis az évtized elejének egyik legmeghatározóbb mesterművét tette le az asztalra, amely ráadásul roppant előremutatónak is számított a maga idejében.

Éppúgy nevezték már gitáristennek, mint alkoholista kamugitárosnak, valami azonban bizonyos: Richie Sambora nélkül a '80-as évek második felének hard rock aranykora valószínűleg nem a jól ismert formában manifesztálódott volna. A Bon Jovi Slippery When Wet albuma által kiváltott rockzenei földcsuszamlás 33,3 százalékos letéteményeseként Sambora mindenképpen a korszak megkerülhetetlen kulcsfigurái közé tartozott, aki ugyan teljesen más iskolát képviselt zeneileg, mint az éra leginkább előtérben lévő sztárgitárosai, de pont dalközpontú gondolkodásmódja és hihetetlenül elegáns, arányosságot szem előtt tartó, lélekkel teli stílusa különböztette meg a sebességmániás kollégáktól, amivel már akkor kivívta a szakma tiszteletét.

Tavaly ősszel újabb nagyszerű albummal jelentkezett a Cradle Of Filth. Az Existence Is Futile egy bejáratott, patinás, nagynevű zenekar sokadik alkotása, amelyet világméretű tábor várt, és senki sem lepődik meg a kiváló listás helyezéseken – ez azonban nem volt mindig így. Negyedszázaddal ezelőtt ezekben a hónapokban a metálszínteret fűtő egyik leghevesebb vita arról folyt, vajon miként kellene értékelni a brit csapat aktuális második nagylemezének megközelítését, illetve fogadtatását. A Dusk And Her Embrace minden korábbi black metal albumnál hatalmasabb anyagi sikereket hozott Dani Filthéknek, amiben persze a zenekar imázsa és produkciós megközelítése is perdöntő szerepet játszott. Az idő természetesen őket igazolta, a kettes lemez pedig a mai napig kora egyik emblematikus munkájának számít. Újabb régi restanciát pipálunk ki a Klasszikushock között.

Harminc évvel ezelőtt, 1991-ben rendszerváltás következett be a rockzenében: a világban akkortájt lezajlott hatalmas változások és a generációs csere ezt a területet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos rock és metál fénykora véget ért, a zenekarok átalakultak, feloszlottak, a megmaradtak új utak után tapogatóztak – semmi sem maradt a régiben. Mint minden fokozatos átmenetnél, természetesen itt sem lehet egyetlen kezdőpontot vagy mérföldkövet megjelölni, egy lehetséges viszonyítási sarokpont azonban akár a Slayer első, dupla koncertlemeze is lehet. A három évtized fényéből is megugorhatatlan Decade Of Aggression tényleg mindent összegez, amit csak tudni kell a '80-as évek legsúlyosabb muzsikáiról.

Nemcsak az idei harmincéves évforduló lehet az apropója ennek az írásnak, hanem az is, hogy ezzel bezárólag gyakorlatilag teljesen kipipálhatjuk a Crimson Glory munkásságának feltérképezését (sőt, túl is teljesítjük azt, de erről később). Nem véletlen, milyen gyakran szajkózom, hogy a legjobb bandák életműve nem túl terjedelmes – persze ezzel még véletlenül sem akarom megbántani a tömegtermelőket, mert jómagam is szeretek párat, de az is tény, hogy egy karcsú életművel rendelkező zenekarra nemigen lehet ráunni, és ők sem fásulnak bele saját magukba, pláne, ha az egyes művek oly módon egyediek, hogy a fő stílusjegyek végig jelen vannak.

Azt hiszem, ma már tényleg a legfanatikusabb rajongói sem vitatják, hogy Yngwie Malmsteennél végleg elgurult a gyógyszer: tényleg hallgathatatlan és értelmezhetetlen, amit az utóbbi évek „lemezeire" összehozott. Pedig én kitartottam mellette a ripperes évek után is egy darabig, a FEZEN-es koncertje még tetszett is, baromi jól is szólt, volt az egészben valami fesztelenség és aztán kimondottan megörültem a bluesalbum hírének is, mert tökre bírtam az olyan dolgait, mint például az Attack!! lemez Freedom Isn′t Free dala vagy a Hendrix-feldolgozás az Inspirationön. Aztán azt is elbaszta, úgyhogy végleg elengedtem. De hát ez van, a zsenik általában megborulnak egyszer, talán pont olyankor, amikor magánéletileg rendeződnek a dolgaik, vagy simán csak megöregszenek.

Bár ennek a lemeznek saját jogon is abszolút helye lenne a rovatban, most mégis egy szomorú apropó miatt írunk róla. 2021. július 26-án ugyanis Mike Howe, a Metal Church legendás énekese önkezével vetett véget életének. Amellett, hogy ez hatalmas veszteség elsősorban Howie családjának és barátainak, a színteret is kétségkívül megrázta, ráadásul azt is jelenti, hogy első frontembere, David Wayne 2005-ös halála után a csapat második klasszikus torkát is elvesztette, így a Metal Churchben valaha lemezen szerepelt énekesek közül már csak Ronny Munroe van velünk. A The Human Factor márciusban ünnepelte harmincadik születésnapját, mi pedig most Mike Howe-ra emlékezünk a felidézésével.

Néhány nappal ezelőtt, életének 69. évében elhunyt Póka Egon Benedek, Magyarország egyik legismertebb és legelismertebb basszusgitárosa. Aki persze jóval több volt ennél, hiszen remekül elboldogult dobon és gitáron is (ezen olyannyira, hogy az első két Hobo Blues Band anyagon bizony ő játszotta fel a gitársávokat a stúdióban, hiába volt két gitáros is a bandában), de tudott zongorázni, sőt harsonázni is – annál is inkább, mivel ez utóbbi két hangszeren valóban tanult játszani, ellentétben a többi felsorolttal. Ügyes hangmérnök volt, és határozott egyéniség, aki csapataiban általában a profizmust jelentette - alapított zenesuliként is funkcionáló stúdiót, és sokak által követett játékstílust. Megkapta a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, de valószínűleg sokkal büszkébb volt arra, hogy szűkebb hazája, Kőbánya díszpolgárrá avatta, mivel egész életében kőbányaiként tekintett magára – az általa szerzett Kőbánya blues nem csak Deák Billről szólt, hanem bizony róla is. A HBB-ben töltött bő másfél évtized alatt írt több tucatnyi közismert dalt, amelyek egy része azon a lemezen található, amely nem csak a zenekar főműve, hanem a magyar rockzene történetének egyik megkerülhetetlen, összegző jellegű alkotása is.

Húsz évvel ezelőtt jelent meg a Slipknot második nagylemeze. Utóélete és a zenekar táborában azóta is eleven kultusza, különleges státusza fényében nem kérdés, hogy az Iowa a műfaj klasszikus alkotása, a maga idejében azonban korántsem számított ennyire egyértelműnek, sikerült-e győzelemre vinnie a maszkos szörnyetegeknek a második ütközetet. Főleg, hogy a csatát elsősorban saját magukkal kellett megvívniuk, és az album elkészítésére, majd megturnéztatására csaknem rá is ment a zenekar. A két évtizeddel ezelőtt történtek felidézésének sajnos szomorú extra apropója is van, hiszen a lemez készítésében kulcsszerepet játszó Joey Jordison dobos néhány héttel ezelőtt elhunyt.

Igen, tudom, ha már ZZ Top és szegény Dusty Hill, az Eliminatorről illene elsőként írni a rovatban, főleg, hogy eddig valami oknál fogva kimaradtak innen. Vagy minimum valamelyik ősi relikviáról, például a Tres Hombresről. Viszont ha már úgy alakult, hogy tragikus megemlékezés keretében debütál a Klasszikushockban minden idők egyik legvalószínűtlenebb szupersztárzenekara, mégis az tűnik számomra helyénvalónak, ha ebből az alkalomból a személyes kedvencemet szedem elő tőlük. Az 1990-es Recycler ezen túlmenően azért is jó választás, mert a csapat tökéletesen szintetizálta rajta a korai éra nyers bluesát, illetve a '80-as évek MTV-kompatibilis slágerrockját.