Klasszikushock

A Destruction kétségkívül ott tanyázik a német – és így az európai – thrash metal színtér topcsapatai között. Ráadásul már a hőskorban, a műfaj megszületésekor is jelen voltak, így régi adósságot törlesztünk most, amikor harmadik nagylemezük, a Release From Agony megjelenésének tavaly év végi, harmincöt éves jubileuma kapcsán végre róluk is megemlékezünk a Klasszikushockban.

Glenn Hughes pszichedelikus hullámvasútra emlékeztető munkásságának jól dokumentált állomásai, tehát a Trapeze és a Deep Purple vele készült korszakalkotó lemezei, félresikerült Black Sabbath-szerepvállalása, majd rehabilitált szólókarrierje és különböző szupergroupok, illetve vendégszereplések keretében történt másod- és harmadvirágzásai minden magára valamit is adó rockrajongó előtt ismertek. Ugyanakkor a Rock Hangja számos érdekfeszítő és nem annyira magától értetődő kollaboráció fő letéteményeseként is elkövetett jó pár olyan kultikus művet, melyekről méltánytalanul kevés szó esik: a Phenomena projekt albumai, a Geoff Downes-szal közösen létrehozott The Work Tapes lemez vagy éppen a Robin George-dzsal készített Sweet Revenge korong mindenképpen ezen érdekességek sorát gyarapította az elmúlt évtizedekben. A kicsivel több mint negyven évvel ezelőtt megjelent, felejthetetlen Hughes/Thrall-album viszont alighanem a legkülönlegesebb mind közül, ami egyben máig lezáratlan fejezetét képezi a Glennről szóló krónikáknak.

1992. február 25-én jelent meg az egykori kultikus amerikai hardcore zenekar a Black Flag frontember, az idén már 61. életévét taposó Henry Rollins saját magáról elnevezett zenekarának negyedik nagylemeze, a The End Of Silence címen a független Imago lemezkiadónál. Lényegében ez a zenekar harmadik önálló dalgyűjteménye, mivel 1990-ben egy live albumot jelentettek meg Turned On címmel, amin már felbukkantak olyan dalok is, amelyek stúdiófelvételként majd csak a The End Of Silence-on hallhatóak először. Megemlékezésün apropója, hogy február 12-én Budapesten, a Katona József Színházban Rollins spoken word estet tart a Good to See You elnevezésű előadássorozatának keretében.

Idén harmincöt éve következett be a White Lion áttörése. Mike Tramp, Vito Bratta, James LoMenzo és Greg D'Angelo útja a csúcsra hosszabbnak bizonyult a korszakban jellemzőnél, ám a zenekar a hajmetál-éra egyik emblematikus albumát tette le az asztalra a Pride-dal, amely a Wait és a When The Children Cry dalok sikere révén milliókkal ismertette meg a nevüket. Az imázsa miatt már a maga idejében és a grunge-korszakban is rengeteget gúnyolt zenekar sikerei végül kérészéletűnek bizonyultak, visszatérésükre pedig személyes okok miatt azóta sincs esély, az 1987-es album azonban több mint három és fél évtizeddel megjelenése után is az akkori idők kiemelkedő teljesítményei közé kívánkozik.

Ha szóba kerül az Akela neve, sokan hajlamosak őket elintézni egyetlen legyintéssel, meglehetősen igazságtalanul. A zenekar persze már a kezdetektől igyekezett nyilatkozataiban és megnyilvánulásaiban betuszkolni saját magát a prosztó skatulyába, a helyzet azonban az, hogy a klasszikus Akela összehozott nem egy olyan thrash metal alapvetést, melyek a mai napig megkerülhetetlenek itthon. Ráadásul, míg a hazai nagyok korai anyagaira sok esetben túl egyértelműen nyomta rá a bélyeget némelyik nyugati példakép hatása, addig az Akela már egész a kezdetektől minden ízében magyar, markáns saját hangzásvilággal rendelkezett. Pálvölgyi „Pávcsi″ László és Pavelka Gyula vezetésével kezük alatt a thrashriffek olyan depresszív atmoszférát árasztó dalokká álltak össze, melyekre Katona „Főnök″ László sok esetben keserű humorral átszőtt, remek szövegei tették fel a koronát.

Ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy egy zenekar koncertalbum révén emelkedjen magasabb szintre, és az élő produkcióból több találjon gazdára, mint egy stúdiólemezből – és ugyanígy elképzelhetetlen volt az ilyesmi a rockzene őskorában is. A paradigmaváltást és az élő albumok legendás reneszánszát gyakorlatilag egyetlen koncertlemez, a Deep Purple épp ötven évvel ezelőtt kiadott Made In Japanje hozta el. A csapat überelhetetlen Mark II felállásának minden virtuozitását, kreativitását és robbanékonyságát bakelitbe préselő kiadványt hallgatva mindez fél évszázaddal később is maximálisan érthető.

Ötven évvel ezelőtt jelent meg a Uriah Heep ötödik albuma, amely már a második sorlemezük volt abban az évben, és egyben a második munkájuk, amelyen a legklasszikusabb felállás zenélt. Noha a The Magician's Birthday a csapat tagjai szerint a rohammunka miatt nem érte el közvetlen elődje, a Demons And Wizards színvonalát, a mai napig is egyik alapklasszikusuknak számít, és izgalmas színekkel bővítette palettájukat. A zenekar az aktuális, december 11-én Magyarországot is elérő turnén is három-négy dalt játszik az anyagról, ami ékesen bizonyítja, mennyire fontos pontot jelentett a pályafutásukban ez a pompázatos – csicsás? – borítóba csomagolt mű.

December 11-én ismét Budapesten lép fel a Uriah Heep, akik fennállásuk fél évszázados jubileumát ünneplik az aktuális, a covid miatt némileg elcsúsztatott turnéval. Mindez bőven elég apropó, hogy folytassuk a két éve a Salisburyvel megkezdett sort, és kicsit javítsuk az arányokat heepileg a Klasszikushockban. Ehhez pedig természetesen az idén ötvenéves alapklasszikusok adják magukat a legildomosabban. A Demons And Wizards már csak azért sem kerülhető meg a zenekar életművében, mert Lee Kerslake és Gary Thain csatlakozásával ezen zenélt először együtt a legklasszikusabb felállás, itt kapott helyet a banda történetének legnagyobb slágere – és számos rajongó szerint soha többé nem is múlták felül a lemezt.

Ha legutóbb az Extreme kapcsán azon lamentáltam, hogy milyen furcsa úgy visszatekintő cikket írni, hogy real time ismertük az adott lemezt, mit mondjak akkor arra, ha egy másik, éppen aktuális klasszikról Shock!-ismertető is született a maga idejében? Igaz, ez még a nyomtatott magazin volt, na de akkor is bizarr kissé – viszont ahogy az idő halad, egyre több ilyen lesz. Yngwie-klasszikunk is volt már egy pár, olyan is, ami már nem a kimondott közmegegyezéses alapmű, viszont mindenképpen érdemes elidőzni kicsit annál az anyagnál, amire egy emberként mondja minden rajongója és kedvelője, hogy ez a legutolsó igazán ütős lemeze. Merthogy már ennek is huszonöt éve.

Harminc évvel ezelőtt, 1992 novemberében jelent meg a Biohazard második nagylemeze. Az Urban Discipline a Body Count és a Rage Against The Machine debütáló albumaival együtt alapvető megtermékenyítő hatást gyakorolt az évtized színterére a Punishment és a Shades Of Grey dalok óriási sikere révén. A brooklyni négyesfogat ugyanakkor nemcsak hardcore-t, metált és hip-hopot ötvöző muzsikájával, de nagyvárosi problémákat boncolgató szövegvilágával, balhés, „először ütök, aztán kérdezek" imázsával is az éra legtöbbet másolt csapatai közé tartozott. Évfordulós visszaemlékezésünknek a klasszikus felállás jövőre esedékes második újjáalakulása is apropót ad.

Eleinte a november 28-ai újabb magyar koncert előtti kedvcsinálónak és a július 5-én elhunyt Manny Charlton gitáros előtti főhajtásnak szántuk, hogy törlesztjük régóta esedékes tartozásunkat a Nazereth felé. November 8-án azonban a sors közbelépett, visszatekintésünknek most már kétszeresen is szomorú apropója van: 76 éves korában elhunyt a legendás skót hard rockerek csaknem tíz éve nyugdíjba vonult klasszikus korabeli énekese, Dan McCafferty is. A Klasszikushockban a zenekar korai éveit idézzük fel.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1997. november 5-én mutatta be a pár hónappal korábban kiadott One Second albumot a Paradise Lost a Petőfi Csarnokban, így, ha már nyáron lemaradtunk a lemez megjelenésének évfordulójáról, most sort kerítünk rá a rovatban. A One Second körül már közvetlen utódja, a Host fényében is lecsillapodtak némiképp a kedélyek, így, negyedszázaddal később meg főleg, ám a maga idejében kifejezetten vitatott albumnak számított: hiába ez a mai napig Nick Holmesék legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa, akkoriban végletesen megosztották a tábort az előzményekhez képest kevésbé súlyos, elektronikusabb megközelítésű dalok. A paradigmaváltásnak azonban több alapos oka is volt.

Huszonöt évvel ezelőtt, ínséges évek és némi felszín alatti forrongás után már valósággal pezsgett az európai heavy metal undeground. Frissen láthatóvá vált vagy új kiadók ontották a fiatal zenekarok és magukra talált régi bandák lemezeit, méghozzá olyan irányzatokban, amelyekre néhány évvel korábban már mindenki örökre keresztet vetett. 1997 őszére senki előtt sem lehetett kétséges, hogy a heavy metal visszatért. A föld alatt formálódó folyamatok végső katalizátora egy elsőlemezes svéd zenekar lett, akik a lehető legjobbkor voltak a legjobb helyen, a legmegfelelőbb lemezzel.

Egyre viccesebb (vagy szomorúbb), ahogy az ember egyre régebbi és régebbi klasszikusokról mondhatja el, hogy megjelenéskor már ismerte őket. A ′90-es évek eleje a negyveneseknek már csak ilyen, „szerencsére″ az, hogy ismertük, nem feltétlenül jelenti, hogy fel is fogtuk ezek jelentőségét, megértettük vagy egyáltalán tetszettek. Főleg, ha egy nagyon nem kommersz anyagról van szó, amihez ízlésben-fejben-lélekben érni kell. Nos, a mostanában harmincadik évét betöltő hármas Extreme-korong pontosan ilyen, ráadásul becsapós módon: megvannak a maga fogós, slágeres pillanatai, még a More Than Wordshöz viszonyítva is, de nem csoda, hogy nem tudott olyan eladásokat produkálni, mint elődje. Hiszen bár a Pornograffitti is hosszú, intelligens és igényes volt, az mégiscsak egy tökös, funkos hatású rocklemez, ami ráadásul a hajmetál hőskorában jelent meg. A III Sidesról mindez egyáltalán nem mondható el – összességében viszont talán ez minden idők hajbanda által elkövetett legprogosabb albuma.

Érdekes, hogy ezt a felkérést annak ellenére is megkaptam szerkesztőnktől, hogy szerinte „az 1987-es Dream Evilt még vitte a lendület, de végül mind zenei színvonalában, mind anyagi eredményeiben messze elmaradt az elődöktől". Persze lehet, hogy valamikor beszéltünk róla, mekkora kedvenc nálam – természetesen három elődjével együtt – a most harmincöt évessé érő, a klasszikus DIO-korszak utolsó állomását jelentő lemez. Na meg persze nem feltétlenül kell, hogy ebben a rovatban közmegegyezéses alapművek foglaljanak helyet – igaz, a szóban forgó album már csak megjelenésének évszáma miatt is annak kell, hogy számítson, tekintve hogy mind a zenekar, mind a műfaj ekkoriban élte abszolút csúcskorszakát.

Ma már nehezen visszafejthető – és talán felesleges is ezzel foglalkozni –, hogy mi lett volna a svéd Tiamattal, ha az 1994-es keltezésű Wildhoney soha nem készül el, és Johan Edlundék nem ütnek vele jól látható rést az underground falán. Akármennyire együgyűnek is hangzik ez a gondolatmenet, az kétségtelen, hogy ha nincs az említett album, sok minden másként alakul a banda háza táját, és talán a legfontosabb: ebben a formájában az A Deeper Kind Of Slumber biztosan nem születik meg – éppen negyed évszázaddal ezelőtt. Ha pedig mindez így alakul, a ma már klasszikus státuszban kezelt albumokban igen gazdag 1997-es évből is hiányozna egy nagyon fontos mozaikdarab, sokunk számára.

Negyven évvel ezelőtt látott napvilágot a Judas Priest történetének legsikeresebb albuma, amelynek megjelenése – különösen Észak-Amerikában – egybeesett a hard rock és heavy metal műfaj végérvényes berobbanásával. A Screaming For Vengeance ennek következtében a tengerentúlon a mai napig egyet jelent a zenekarral, és 2022-ben is kihagyhatatlan koncertslágereket rejt a birminghami alapcsapat repertoárjából. Nem kérdés, hogy ez itt a '80-as évek egyik legmeghatározóbb albuma a műfajban – amely egészen mostanáig a Klasszikushock rovat egyik legfájóbb restanciájának számított. De előbb-utóbb minden mulasztást pótolni kell.

Mostanra alighanem mindenki értesült róla, akit érint: 2023-ban ismét turnéra indul a Pantera. Az új felállásban a két élő tagot, Phil Anselmo énekest és Rex Brown basszert Zakk Wylde gitáros és Charlie Benante dobos egészíti majd ki a 2004-ben meggyilkolt Dimebag Darrell, illetve bátyja, a 2018-ban szívelégtelenség következtében elhunyt Vinnie Paul posztján. Noha Dime és Vinnie örökösei hozzájárultak a lépéshez, a bejelentést óriási vitacunami követte, ami azóta sem látszik csitulni. Nem is kívánkozik jobb alkalom kicsit körbejárni a döntést, mint a napokban huszonöt éve megjelent Official Live: 101 Proof koncertlemez jubileuma, amely abszolút ereje teljében mutatta meg a '90-es évek legfontosabb amerikai metálbandáját.

Az Actuallyre a szüleim kazettás fiókjában (!) találtam rá, szűk három és fél évtizeddel ezelőtt, új érkezőként a Neoton-, Black- és Modern Talking-albumok között. A furcsa borító dacára nemigen látszott különbözni a korabeli meainstream popzenéktől, annyit azonban a még éppen csak kialakulóban lévő zenei érdeklődésemmel is felismertem, hogy ez itt valami más. Pont annyira más, hogy érdekesebbnek tűnjön nagyjából minden másnál abban a bizonyos fiókban. A Pet Shop Boyst sokáig kizárólag az Actually jelentette számomra, annyira egyben volt, annyira benne volt minden, amit a Jó Popzenétől elvártam. Ha mindenképpen okot keresünk a jelen írás megjelentetésére ezeken a hasábokon, ennél jobbra részemről nem futja – de nem is keresek jobb okot. Ma nem kifogásokat keresünk, ma nem verekszünk rockerekkel, ma Pet Shop Boys-koncertre megyünk!

Azért 1997 is erős év volt, nemcsak a modernebb stílusok tekintetében, melyek a mainstreamben taroltak, de a tradicionális vonal is nagyot ment az undergroundban, ahogy azt az egyik legutóbbi Klasszikusch kapcsán is kifejtettük. A progosabb műfajoknál persze felmerülhet a kérdés, hogy hova is kellene őket sorolni, de a sok dallam és a virtuozitásra való hajlam, képesség még akkor is inkább a hagyományosabb stílusokhoz közelíti őket, ha amúgy nem feltétlenül érvényesülnek ezen tényezők. Miért is mondom ezt? Hát mert az éppen huszonöt éve megjelent Flow a norvég Conception legvisszafogottabb, legletisztultabb, modern felhangokat sem nélkülöző anyaga, mégis ízig-vérig prog metal. Összességében szerintem az objektíve legjobb is, nem mellesleg ez a szubjektív kedvencem tőlük, és ez mindig is így volt.

1992 első felében már tapintható volt, hogy megváltozott a zenei klíma. Az underground fősodrában evező thrasherek szempontjából ugyanakkor még csak nem is a grunge áttörése és a mainstreamben zajló folyamatok jelentették az igazi paradigmaváltást, hanem a műfaj vezérhajója, a Metallica fekete lemezének elképesztő sikere. Eközben a Vulgar Display Of Power futótűzként terjedő híre azt is egyértelművé tette, hogy a durva vonalon sem lehet többé semmi olyan, mint azelőtt. A zenekarok egyik fele dallamosodással, mások további durvulással próbáltak a felszínen maradni a megváltozott körülmények között: a Testament több ütemben ugyan, de mindkettőt meglépte. Most a melodikus kikacsintást hozó, harminc éve megjelent The Ritual albumra emlékezünk vissza.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden kilencedik stúdióalbuma. 1992. május 11-én még senki sem sejtette, hogy a Fear Of The Dark periódusa lezárja majd a '80-as évek egyik leghatalmasabb, emblematikus zenekarának középső karrierkorszakát: a hangzáson, Adrian Smith hiányán, esetleg a nyersebb megközelítésen ment a vita a rocksajtóban, de a lemez fogadtatása a maga idejében inkább pozitívba hajlott, az eredményekre pedig mindent összevetve nem lehetett panasz. Nem sokkal később mégis bekövetkezett a törés, Bruce Dickinson távozása pedig mindennél ékesebben példázta a kitartó heavy metal közönségnek, hogy a zeneiparban ekkortájt lezajlott változások visszafordíthatatlanok. A Maiden egyik legkeményebb munkájának számító album megítélése utólag vegyes a hívek körében, de kétségtelenül különleges színfolt a tekintélyes életműben.

1987 elejére a thrash számított az underground színtér első számú szenzációjának, és ekkorra azt is megtanulta a világ, hogy a műfaj fellegvára az Egyesült Államok nyugati partja, ezen belül is Észak-Kalifornia, konkrétan a San Franciscó-i öböl vidéke. Mindez azonban korántsem volt kizárólagos: a Bay Area nagyjai mellé szép lassan elkezdtek odasorolni a túlsó partvidék legjobbjai is. E tendencia legegyértelműbben a New York-i Anthrax áttörésében tükröződött az Among The Living lemezzel, míg az északkeleti part második számú versenyzője a Hudson folyó túloldaláról, New Jersey-ből érkezett. Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg az Overkill második albuma, a Taking Over.

A napokban huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Stratovarius hatodik nagylemeze. A Visions korszakhatárt jelentett az ekkorra nemzetközi tagságúvá bővült finn zenekar karrierjében: amellett, hogy az ezredvégi underground heavy metal felívelés egyik alapvető albumává vált, egyben évekre – a Nightwish későbbi még komolyabb áttöréséig – Finnország legsikeresebb zenei exportcikkévé tette Timo Tolkki csapatát.

Fennállása első érájában a Deep Purple Mark II felállása kizárólag megkerülhetetlen albumokat tett le az asztalra. Hosszasan lehet vitázni róla, melyik miért etalon. Az In Rock stílusalapító jellege és ősereje, a Fireball spontán módon elszabadult zeneisége miatt favorit ennyi évtized után is, a Made In Japan szimplán minden idők egyik (?) legfontosabb és legjobb koncertlemeze, de még a Who Do We Think We Are?-on is szerepelnek überelhetetlen pillanatok. Azonban valószínűleg egyiken sem vonulnak fel koncentráltabb arányban a műfaj alapdalai, mint a ma ötven éve megjelent Machine Headen, amely egyben ráadásul a banda valaha megjelent legnagyobb példányszámban elkelt stúdiómunkája. És ami még inkább közhelyszámba megy: ezen a lemezen csendül fel a rocktörténelem legismertebb riffje is.

A szupergroup már a rockzene hőskorában sem volt ismeretlen fogalom – a Cream, netán a The Yardbirds különféle inkarnációi bizonyos értelemben már a maguk idejében is szupergroupnak számítottak –, ám a kategória egészen biztosan új értelmet nyert az Asia 1981-es megalakulásával. A '70-es évek emblematikus progresszív rockbandáiból verbuválódott zenekar a napokban negyven éve megjelent debütáló albumával helyből egészen döbbenetes sikert aratott: John Wetton, Steve Howe, Geoff Downes és Carl Palmer a Heat Of The Moment slágerrel telibe kapta a korszellemet, pedig papíron mindannyian a komfortzónájukon kívül alkottak.