Klasszikushock

Repül az idő: május 16-án múlt 15 éve, hogy Ronnie James Dio maga mögött hagyta az evilági létet. Sokszor, sokféleképpen megemlékeztünk már róla, de mindig akadnak új aspektusok, amiket érdemes bővebben kibontani. Ebben a rovatban már szinte az összes olyan nagy hatású lemez felvonult a Mob Ruleson kívül, amit a legendás frontember bearanyozott valószínűtlenül csodálatos hangjával, éppen ezért most egy olyan korongot választottunk, ami sosem számított közmegegyezéses etalonnak: az éppen harmincöt éves ötödik DIO-albumot, a Lock Up The Wolvest. Az 1990-es lemez Ronnie pályafutásának legmegosztóbb, legtöbb vitát kiváltó anyaga volt, amit a korabeli rocksajtó kíméletlenül földbe döngölt a megjelenése idején, mindazonáltal a rajongótábor sem bánt vele kesztyűs kézzel. De vajon tényleg ennyire rosszul sikerült ez a dalcsokor? Erre a kérdésre keressük a választ az alábbi visszatekintőben, mégpedig Rowan Robertson gitáros segítségével.

Az axióma jelentése: különféle okok miatt nem megkérdőjelezhető, megállapított alaptény, alapigazság. A 20. század végi Oslóban két ilyen alapigazság létezett: (1) nincs Mayhem Dead nélkül, vagy ha mégis van, akkor (2) Euronymousszal együtt a Mayhem is meghalt. Akadt azonban egy kisebb csokornyi ember a norvég black metalos színtéren, akik ezen axiómák létezéséről nem értesültek, vagy ha tudtak is róla, elengedték a fülük mellett. Nekik további terveik voltak ezen zászló alatt, és a rájuk zúduló közgyűlölet sem győzhette meg őket annak hiábavalóságáról. Miközben pedig látszólag mindenki jobban tudta náluk, hogy mit is kellene csinálniuk, a Mayhem, úriemberes megfontoltsággal, szépen újradefiniálta magát. Mindennek emlékműve, a Grand Declaration Of War album éppen huszonöt éve jelent meg.

Az elkövetkezendő időszak több szempontból is fontos Queen-jubileumokat hoz magával e kerek negyven esztendős albumon túl is. Ez év második felében tölti be a negyvenötöt a The Game / Flash Gordon albumpáros is, jövőre pedig egészen komoly évfordulók köszöntenek ránk: nyáron a legendás budapesti koncert is négy évtizedes lesz (gyakorlatilag történelmi eseménnyé avanzsál, már amennyiben nem annak számít már rég), Freddie szeptemberben töltené a nyolcvanat, ugyanakkor halála óta is immár harmincöt év telik addigra el. A Queen mint zenekar pedig 1971-ben, jövőre ötvenöt éve állt össze – egészen döbbenetes, hogy 1991-ben a húsz év is egy örökkévalóságnak tűnt, miközben ma már a korábban feloszlott régi bandák hosszabb szünet utáni újonnani összeállásai óta is huszonöt-harminc évek teltek el.

Roppant fura belegondolni, hogy lassan hosszabb ideje lesz velünk az „újjáalakult" In The Woods..., mint amennyi a norvég atmoszférikusok klasszikus felállásának összesen adatott. Az a tény, hogy az idei Otra kapcsán is előkerülnek a banda korai munkái, azt bizonyítja, hogy ma sem lehet azokról megfeledkezni, amikor az ItW... neve felbukkan. Pedig ma már egy egész más személyi összetételű és dinamikájú zenekarról beszélünk, és Kåre André Slettebergék is bizonyára szívesen megúsznák a név megtartását övező folyamatos kérdezősködést... ugyanakkor bátran megtartják koncertműsorukban az elmúlt századforduló környékén született szerzeményeket (nálunk is). Ők sem teszik, és mi sem sajnálkozni jövünk most össze, hanem azért, hogy meghallgassunk egy még el nem mesélt történetet azokból az időkből, amikor Jan Kenneth Transeth volt az ItW... énekese, a zenekar pedig valódi, háborítatlannak tetsző névtelenségben alkotott – idén tavasszal éppen harminc, illetve huszonöt éve.

Több bandánál előfordult már, hogy meg voltam győződve korábbi rovatbeli szereplésükről, de aztán kiderült, hogy mégsem kerültek eddig sorra. Így most kicsit megint formabontó lesz egy Klasszikushock-szűz zenekari debütálás, de hát már csak ilyenek ezek a kerek megjelenési évfordulók... És bizony most, hogy már 1995 is harminc éve volt, egyre-másra érkeznek majd a nem kimondottan közmegegyezéses művek, legalábbis a tradicionális stílusból. Mindazonáltal a Pink Cream 69 esetében a „mostoha″ 1990-es évek új feltámadást is jelentettek amellett, hogy valahol a Helloween második sikerkorszakát is az ő átalakulásuk indította el.

A David Lee Roth fémjelezte Van Halen 1978 és 1984 közötti klasszikus periódusának érdekes íve és dinamikája volt, ami feltehetően azért alakult ki, mert a világot megrengető és a játékszabályokat újraíró bemutatkozó lemez, illetve a Jump szintirockos témájának galaktikus sikere közötti albumok valahogy nem kaptak akkora figyelmet, mint amekkorát megérdemeltek volna. Nyilvánvalóan ezt a kijelentést illik helyén kezelni, mert esetükben a kevesebb példányszámban elkelt anyagok is multiplatina, azaz többmilliós eladásokat jelentettek, de ettől még tény, hogy az első és a hatodik anyag közötti intervallumra simán fel lehet rajzolni a szinuszgörbe x-tengely alatti részét, ha lehetek ennyire kocka.

Az egyik biztos jele annak, hogy egy egykoron cikinek számító előadót rehabilitáltak, hogy pozitív színben feltüntetve szivárog vissza a popkulturába. A Warrantnél ez a rehabilitáció nem a 2020-as években indult, de azért nem kicsit lepett meg, hogy a 2022-es Zuhanás (Fall) című, amúgy remek thrillerben a főszereplő jócsajok autókázós jeleneténél robban be a Cherry Pie. Persze egy dolog, hogy valami már a maga (fény)korában is ciki volt vagy később nyilváníttatott azzá, de a Warrantnek mindkettőhöz volt „szerencséje″: köpködték őket a hajmetál csúcskorszakában és annak leáldozása után is. És mint azt korábbi visszatekintőnkben, a Dog Eat Dog album kapcsán már kifejtettük, ez a köpködés egyáltalán nem volt fair.

Sokszorosan szomorú Motörhead-jubileumot ülünk 2025-ben: idén decemberben lenne nyolcvanéves Lemmy, és ugyanabban a hónapban lesz halálának tízéves évfordulója is. Megérdemli azonban, hogy ennél vidámabb keretek között idézzük fel a múltat egy másik kettős idei jubileum kapcsán: a napokban harminc évvel ezelőtt jelent meg a Motörhead történetének egyik, ha nem egyenesen „a" legagresszívebb, legsúlyosabb lemeze, a Sacrifice – a mester pedig 1995 végén töltötte be az ötvenet, a súlyos vonal nagy pionírjai közül az elsők között. Ez az éra üzletileg nem számított éppen a Motörhead fénykorának, zenei szempontból azonban mindenképpen ott volt a sok legjobb között.

A múltban több alkalommal is felmerült a kérdés olvasói részről, hogy a Klasszikushock rovatban miért nem szerepelnek instrumentális lemezek, holott ezek is integráns részét képezik a rocktörténetnek. A felvetés abszolút jogos volt, igazság szerint magunk sem tudjuk, miért ignoráltuk eddig az ilyen típusú albumokat. Az áldatlan állapotoknak viszont ezennel ünnepélyesen véget vetünk, mégpedig az irányzat egyik legfontosabb darabjával, Yngwie Malmsteen éppen negyvenéves bemutatkozó korongjával, minek stílusteremtő mivoltához és visszavonhatatlan nimbuszához kétség sem férhet.

Negyven évvel ezelőtt jelent meg Phil Collins harmadik szólóalbuma, a No Jacket Required. A Genesis dobosából a brit progresszív csapat dobos/énekesévé, majd szólóban is sztárrá váló Collins az 1985-ös albummal lépett fel az abszolút csúcsra: a lemez megjelenését olyan sikerszéria övezte és követte, ami a mai napig párját ritkítja. Bár maga a főszereplő utólag kevésbé kedveli a bődületes sikerdalokkal telepakolt lemezt, a No Jacket Required így is egyértelműen kora egyik legfontosabb és legkerekebb pop/rock-produkciója volt. Sussudio, One More Night, Don't Lose My Number, Take Me Home: utazzunk hát vissza négy évtizedet az időben, amikor olyannyira Phil Collinsról szólt minden, hogy az már szerinte is túlzás!

Amikor 2011-ben a Vicious Rumors a Razorback Killers turnéjának keretében Magyarországon játszott, lehetőségem nyílt elvinni a zenekar négyötödét egy kis városnézésre. Már visszafelé tartottunk, amikor az gitáros/főnök Geoff Thorpe megkért, hogy mutassak neki valami magyar metálzenét. Szerencsére épp nálam volt egyik kedvenc itthoni lemezem, a Carmen bemutatkozó albuma, Geoffnek pedig tetszett is „a Skid Row magyar változata″. Az Ez nem az a hely 1994 szeptemberében jelent meg, mi pedig harmincadik születésnapja kapcsán idézzük fel a történetét korabeli interjúk segítségével.

Jövő héten startol a Manowar The Blood Of Our Enemies fantázianevű turnéja. Joey DeMaióék ezúttal két 1984-es lemezüket, a Hail To Englandet és a Sign Of The Hammert állítják a koncertek fókuszába, amelyekre az utóbbi évtizedekben viszonylag kevés reflektorfény vetült. Mindennek valahol érthető az oka, hiszen két sötét, nagyon sajátos hangulatú albumról beszélünk, később a csapat sokkal direktebb, közérthetőbb irányokba fordult. Ezzel együtt azonban ez a két album rengeteg ősrajongó örök kedvence, és több mint negyven év távlatából egyértelmű: a Manowar később már soha nem játszott olyan epikusan és egyszersmind vadállati őserővel, mint ezeken az anyagokon. Idézzük hát fel, mitől is olyan különleges album a Hail To England!

Glenn Danzig ma már leginkább nosztalgia-előadóként dolgozik, úgy az évekkel ezelőtt felélesztett eredeti Misfits, mint saját nevét viselő zenekara élén. Mivel az énekes idén már 70 éves lesz, mindez teljesen természetes is. Bő három évtizeddel ezelőtt azonban a Danzigre a rockszíntér egyik potenciális sztárcsapataként tekintett a szakma. Glenn, John Christ, Eerie Von és Chuck Biscuits a Mother dal MTV-s diadala után a nagy kiugrás küszöbén álltak, de az 1994-es negyedik albummal eszükben sem volt aprópénzre váltani a sikereket. Az elődeitől több szempontból is jelentősen különböző lemez ráadásul sajnos a klasszikus négyesfogat hattyúdalának is bizonyult.

Tavaly éledt fel karrierje során másodszorra a '80-as évekbeli Bay Area-színtér egyik emblematikus csapata, a Forbidden, akik jövőre elvileg új albummal is jelentkeznek. A korabeli thrashmezőny többségénél egyszerre technikásabb és dallamosabb, power metalosabb irányt képviselő zenekar kapcsán az utókor általában az első két lemezt szokta emlegetni, ami teljesen jogos. Ám érdemes feleleveníteni, hogy Craig Lociceróék a '90-es évek számukra kedvezőtlenebb légkörében is letettek az asztalra két elképesztően kreatív albumot. Ezek a maguk idejében nem kapták meg a megérdemelt reflektorfényt, ám sosem késő utánuk ásni. Most a harminc éve megjelent Distortionről emlékezünk meg kicsit bővebben.

Kedvenc zenészeink elkerülhetetlen elvesztése egy családi tragédia pörölycsapásszerű hatásával egyenértékű, hiszen végső soron ugyanarról van szó. Tore Ylvisaker is úgy távozott 2024. augusztus 16-án, hogy magával vitt belőlünk is egy darabot, mi pedig azóta sem vagyunk teljes egészek. Az Ulver billentyűs/programozó/zeneszerzője mögött páratlan életmű áll, amely egyetlen pillanat alatt átértékelődött sokunk számára, és ennek semmi köze a hozzáadott kulturális értékhez, amelyről azonban nagyon nehéz közhelypufogtatás nélkül beszélni. Ha emlékezni akarunk – márpedig akarunk – az Ulver komplementerként is felfogható csúcsalkotásaihoz illik visszanyúlnunk, ezzel is szavakba foglalva ezt az elképesztő veszteséget. Következzen a Blood Inside, a Shadows Of The Sun és Tore Ylvisaker története.

Negyven évvel ezelőtt, 1984 végén jelent meg Bryan Adams negyedik stúdióalbuma. A Reckless Bryan 25. születésnapján került a boltokba, és egyből berúgta a kanadai dalszerző/énekes előtt a mainstream felsőházának kapuját. Az album tíz dalából hat brutális sláger lett, így kora és az évtized egyik meghatározó rádiórock-sikerlemeze lett, és megalapozta Adams máig tartó pályafutását. Sikerballadái miatt Mr. Hétköznapi Srácot később gyakran már nem sorolták a hard rock színtérhez – ám a mai fejjel is tökéletes albumot hallgatva nem kérdés, honnan érkezett és kiknek játszott akkoriban Bryan, még ha kicsit ki is lógott a korszak harsányabb, macsóbb előadói közül.

Óriási hiányosságot próbálunk orvosolni az egyetemes könnyűzene egyik, ha nem egyenesen leghíresebb albumával, ami már megjelenése idején is olyan példányszámokban lelt gazdára, hogy abban az időben még nem igazán volt példa hasonlóra. Nagyon nehéz lenne kiválasztani a legerősebb Beatles-lemezt, de az biztos, hogy az ötvenöt esztendővel ezelőtt megjelent Abbey Road akár a zenekar magnum opuszaként is aposztrofálható lenne, amelynek kulisszatitkai mögé érdemes egy kicsit közelebbről is bekukkantani.

Szeptember 14-én volt negyven éve, hogy napvilágot látott a Dokken második nagylemeze, ami meghozta a várva várt áttörést a Los Angeles-i négyesnek. A Tooth And Nail egy minden szempontból megerősödött, sikerre éhes zenekart mutatott, melyben komoly zenei és üzleti potenciál rejlett. A kérdés viszont már akkor is az volt, hogy a véletlenül sem egy irányba húzó tagok képesek-e megbecsülni magukat annyira, hogy egójukat, egymás iránt táplált ellenszenvüket, illetve vélt vagy valós sérelmeiket háttérbe szorítva, hosszú távon együttműködve aknázzák ki a bennük lévő mérhetetlen lehetőségeket. A válasz 1984-ben sem volt magától értetődő, pedig a Dokken jókor volt jó helyen.

Peter, hallod, micsoda ősz volt az huszonöt évvel ezelőtt! Akkor találkoztunk először, és én mindenekelőtt őszintén szkeptikus voltam, hogy ez a hang és ez a kiállás létezhet egyáltalán. Azt állítottad, hogy korhad, pusztul a világ, de közben egy tökéletes lemezt hoztál magaddal. Nem is értettem, hogy a nálam jobban értesültek miért mondják rá, hogy ez már túl sok, túl sötét a fekete, hogy ennek bizony tényleg nem lesz jó vége. Mit tudtam én, hogy mekkora bajban voltál, és mekkora mocsár felé tartasz éppen, hiszen sem azelőtt, se azóta nem hallottam olyat, ami felért volna a World Coming Downnal. Ha el tudtalak volna csípni egy szóra, szívesen elmondtam volna, megpróbálom hát huszonöt évvel később, immár nélküled.

Október 21-én, 66 éves korában elhunyt Paul Di'Anno. Az Iron Maiden lemezes korszakának első frontembere több mint két évtizede súlyos mozgásszervi problémáktól szenvedett, és egyébként is igen hányattatott, hullámvasútszerű pályafutást tudhatott maga mögött. Ugyanakkor az általa felénekelt első két Iron Maiden-album a heavy metal műfaj megkerülhetetlen klasszikusa, hatásuk felbecsülhetetlen jelentőségű, és Paul a maga elementáris frontemberi munkájával nagyban hozzájárult a zenekar felfutásához. Idézzük hát fel e páratlan karrier első korszakát a Maiden klasszikus érájának utolsó, a Klasszikushock rovatban még nem szereplő munkájával!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Sick Of It All harmadik nagylemeze. A Scratch The Surface a maga idejében óriási vitákat váltott ki a hardcore-színtéren, hiszen a Warner-birodalomhoz tartozó EastWest kiadó gondozta, ám az album fogadtatása elsöprőnek bizonyult, sikere és hatása, utóélete minden szempontból Lou Kollert, Pete Kollert, Armand Majidit és Craig Setarit igazolta. Saját véleményük szerint is itt alapozták meg a csapat máig tartó karrierjét. Idézzük hát fel a három évtizeddel ezelőtti eseményeket – és csomagban, a könyvkritikával együtt innen is kívánjunk mielőbbi felépülést a műfaj egyik legrokonszenvesebb, legelementárisabb frontemberének, a torokrákkal küzdő Lou Kollernek!

Érdekes ez, hogy talán pont a helloweenes volt az utolsó DiszKgráfia, amiben részt vettem és most, hogy (pár hét késéssel) klasszik készül az éppen harmincéves Nagy Visszatérésről, az jut eszembe, hogy nem igazán tudok az ott írottakhoz sok mindent hozzáfűzni. Legyen szó akár a saját, akár kollégáim véleményéről, hiszen a rovat népszerűsége pont abból fakad, hogy nincsenek megkötések a terjedelmet illetően (se). Persze próbálkozni mindig érdemes és egyetlen lemezt kiemelni a sokból mindig más megközelítést igényel, illetve jobban körbejárható a téma. Amely téma pedig tényleg baromi izgalmas, hiszen a ′90-es évek közepe és annak rockzenei történései már eleve azok, a Helloween eredettörténete pedig tulajdonképpen afféle coming of age-sztoriként is értelmezhető.

A Red Hot Chili Peppers nemrég zárult aktuális stadionturnéját világszerte összesen több mint 3,4 millióan látták, és az, hogy még a párizsi olimpia zárófellépésére is meghívást kaptak, mindennél ékesebben bizonyítja: Anthony Kiedis, Flea, John Frusciante és Chad Smith négyese stabilan a világ egyik legnépszerűbb zenekara. A Chilinek számos kiugróan sikeres korszaka akadt karrierje több mint négy évtizede során, ám jelenlegi státuszukat kétségtelenül a napokban harmincöt éve kiadott negyedik nagylemezükkel alapozták meg. Az 1989-es Mother's Milk a fenti felállás debütálásaként egyben főnixszerű újjászületést is jelentett a zenekar számára.

A ′70-es, ′80-as évek fordulója már húsz-huszonöt évvel ezelőtt is kőkeményen rocktörténelem kategória volt, manapság meg aztán tényleg az ősidők homályába vész még nekünk, idősebbeknek is. Hatalmas zenék születtek akkoriban, melyekre ma már vagy egy rossz szót sem illik mondani, mert alapművek, vagy épp ellenkezőleg: közutálatnak örvendő, megköpködött albumokról derül ki utólag, hogy valójában fantasztikusak. Sok lemez megítélése a mai napig ellentmondásos vagy vitás, de még véletlenül sem szeretném ilyen irányba elvinni ezt a cikket, mert egyrészt rettenetesen nem érdekelnek ma már az ilyesféle pro-és-kontra diskurzusok, másrészt épp történelmi forrás státuszuk miatt felesleges ezekről vitatkozni. 

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Amorphis második nagylemeze. A zenekar a napokban különleges koncertalbummal ünnepelte a Tales From The Thousand Lakes jubileumát, hiszen ők is tisztában vannak vele, mennyire fontos mérföldkő volt pályájukon az album. A lemez ugyanakkor egyetemes jelentőségével is kiemelkedik a korabeli felhozatalból: megjelenése idején még nem volt egyértelmű, de Az Ezer Tó meséi már előfutára volt annak a hullámnak, amelynek felívelésekor az észak-európai death metal zenekarok az egész súlyos műfajt megújították. Az album sikerei révén az Amorphis emellett számos nemzetközi kaput is megnyitott a finn színtér versenyzői előtt.

2003 óta a Great White neve egyet jelent a tengerentúlon egy több mint száz halálos áldozattal járó klubtűzzel, és ez már örökre így marad. Másfél évtizeddel korábban azonban a zenekar az egyik legizgalmasabb amerikai rockszenzációnak számított harmadik és negyedik nagylemeze, a Once Bitten, illetve a ...Twice Shy révén. A '80-as évek Sunset Strip-színterének legbluesosabb hard rock/glam/sleaze bandája úgy lógott ki a kortársak közül, hogy közben minden organikusan megvolt bennük, amire csak szükség volt a korabeli kereskedelmi sikerhez. Jack Russell és Mark Kendall hányattatott sorsú csapata soha többé nem tudta megismételni az éra eredményeit, ám méltán lehetnek büszkék mindarra, amit ekkoriban elértek. Újabb régi restanciánkat pótoljuk a Klasszikushockban.