Interjú

Régi mondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. 1997 elején, amikor megjelent az Ektomorf debütáló lemeze, a Hangok, alighanem kevesen gondoltuk volna, hogy egy évtized sem telik bele, és a mezőkovácsházi zenekar a legismertebb magyar metal banda lesz a világon. Márpedig ez a helyzet: a csapat a kilátástalannak tűnő hazai viszonyok miatt gondolt egy nagyot és nekivágott az ismeretlennek.

Nem hiszem, hogy az Eidolon név túl sokat mondana itthon bárkinek is, a kanadai csapat ugyanis csak most került nagyobb kiadóhoz, ahol sorrendben a harmadik lemezük jött ki Nightmare World címmel.

Ismerőseim első hallásra kivétel nélkül poénnak vélték, de végül megtörtént: az új album megjelenése és a turné kezdete előtt pár héttel New York-i idő szerint reggel fél tízkor John Petrucci megcsörgette piszkosszürke Concorde 588 telefonomat, és bár kicsit belassulva és sokat hümmögve, de kellemes interjút adott a Shock!-nak.

Július elsején fergeteges koncertet adott az Arénában az amerikai Dream Theater gárdája. James LaBrie-vel, az aznap kiváló formát mutató énekessel még a koncert előtt nyílt lehetőségünk csevegni.

Július 1-jén immár hatodszor koncertezett Budapesten a világ legnépszerűbb progresszív metal zenekara, a New York-i Dream Theater. Mike Portnoy ugyan saját bevallása szerint mindig elégedett volt a Petőfi Csarnokkal, de a Papp László Budapest Sportaréna is elnyerte tetszését, és mivel éppen beszélgetésünk előtt nem sokkal derült ki, hogy a banda új lemeze, a Black Clouds & Silver Linings az amerikai listák hatodik helyén nyitott, az egyébként is legendásan barátságos, közlékeny dobosnak még az átlagoshoz képest is különösen jó kedve volt.

Szürreális élmény, amikor az ember a Down turnébuszában ül, szemben két olyan arccal, akiket tizenéves kora óta napi rendszerességgel hallgat különféle zenekarokban, mindezt ráadásul Prága macskaköves központjában. A két interjúalany ugyanakkor gyorsan természetessé varázsolja a hangulatot, ezek a figurák ugyanis egészen biztosan nem változtak semmit azokhoz az időkhöz képest, amikor még a kutya sem ismerte őket.

Mint az már tavaly, Prágában is kiderült, Rex Brown nem egy különösebben szószátyár figura, de azért a maga módján kedélyes és barátságos: udvariasan köszön, leveszi a napszemüvegét, majd körbe-körbenézegetve ugyan, de türelmesen válaszolgat a kérdésekre. A Pantera egykori és a Down jelenlegi basszusgitárosával a New Orleans-i doom/sludge szupergroup első budapesti koncertje előtt beszélgettünk.

Igen izgalmas, egyedi színfoltot jelent a mai mezőnyben (és valóban nem csak saját hazájukban!) az olasz DoomSword dallamos doom metal zenéje. Nagy kérdés, mekkora hírnévre tehet szert a társaság ezzel a stílussal, mindenesetre sokat segíthetne az ügyön, ha élőben is kilépnének a közönség elé.

Íme az ún. true metal másodvirágzásának újabb gyümölcse... Illetve ebben a formában ez mégsem igaz, mert az olasz Domine már jóval a Rhapsody felbukkanása előtt nyomult! Más kérdés, hogy csak a stílus reneszánszának idején szerzett nevet magának a társaság a nemzetközi porondon.

Az amerikai Disturbed hazánkat eddig elkerülte, és jó eséllyel a jövőben is minimum Ausztriába kell utazni, ha valaki látni szeretné a modern metal egyik mainstream alapvetését. A nyári Nova Rockos fellépésük előtt nyílt lehetőség egy teljesen spontán telefonos interjúra David Draimannal, aki a sűrű nevetgélés közepette némi információt is megosztott velünk.

A semmiből bukkant fel a német Disillusion, akik minőségi zenéjükkel fél pillanat alatt belopták magukat az Opeth rajongók szívébe. A Back To Times Of Splendor lemezüket ugyan nem könnyű megemészteni, de mindenképpen megéri belemélyedni némelyest.

A 2006-os év egyik legmodernebb és legváltozatosabb metal lemezét egy német trió (azóta Jens Maluschka dobos kilépésével már duó) szabadította a világra. Bár a Gloria című remekmű csak a Disillusion második kiadványa, de esetlenségnek és útkeresésnek nyoma sincs a számos stílust felvonultató, de alapvetően a sötétebb, experimentális zenék kedvelőinek ajánlott albumon.

A tavalyi év egyik meglepetése volt számomra a német Dew-Scented Inwards című albuma. Elsöprő lendületük egy perc alatt magával ragadott, tudjátok, az a típusú zene, ami kávé helyett is eredményesen használható, ha egy kicsit fel akarsz pörögni.

Devin Townsend nem az az ücsörgős fajta. Dől belőle a zene, ilyen-olyan formációkban, legutóbb éppen saját neve alatt adott ki új lemezt, Physicist címmel. Ennek kapcsán beszélgettünk, íme:

Egy áprilisi hétvégén Devin Townsend, a kanadai énekes-gitáros őrült-zseni hívását vártam, és közben azon bosszankodtam, hogy bár ronggyá hallgattam az új Strapping Young Lad lemezt, Devy mester szólóanyaga, az Accelerated Evolution az interjú időpontjáig nem pottyant be a szerkesztőségbe (azóta persze itt figyel).