CD kritika

Mint Magyarországon olyan sokan, én is 2001-ben, az Annihilator / Nevermore páros népligeti előzenekaraként találkoztam először igazán mélyrehatóan a Soilworkkel, és egyből meg is vettek kilóra a koncerttel meg az akkori A Predator's Portrait lemezzel. A lelkesedésem a következő három album idején is töretlen maradt Björn Stridékkel kapcsolatosan. Peter Wichers időleges távozásával később jött némi megtorpanás, hogy utána akkor térjenek vissza a The Panic Broadcasttel, amikor már inkább a sztori szép, lassú leülepedésére számítottam volna tőlük, mintsem egy akkora bombára. Ehhez képest a 2010-es lemezt azóta is a banda legjobb produkciójának tartom, és olyannyira új lendületet kaptak akkor, hogy még Wichers újonnani lelépése sem tudta megrogyasztani őket. A legutóbbi, dupla The Living Infinite ugyan nem tudott rátromfolni elődjére, de még annak ellenére sem tört bele a bicskájuk, hogy egy efféle monstre vállalkozás baromi kockázatos, sőt, az energia olyannyira kitartott, hogy még egy utólagos EP-t is meg tudtak tölteni jó dalokkal. A friss anyag pedig megint remekbeszabott lett, és simán ott van a banda legerősebb produkciói között.

A Hollywood Vampires egy olyan, rockzenészekből álló ivó-egyesület volt, amelynek valószínűleg bárki szívesen lett volna a tagja, aki valaha is rocksztár akart lenni. Ebbe a bizonyos, '70-es évek-beli önképzőkörbe olyan figurák tartoztak, mint Alice Cooper (elnök), Keith Moon (alelnök), John Lennon, Marc Bolan, Ringo Starr vagy Keith Emerson, hogy csak néhány nevet említsünk, a cél pedig roppant egyszerű volt: addig inni, amíg rá nem borulnak az asztalra, vagy alá nem kerülnek. Tag pedig csak az lehetett, aki képes volt túltenni a többieken ivászatban. A társaság székhelye a hírhedt Los Angeles-i Rainbow bár volt, aminél rock'n'rollabbat már tényleg aligha lehetne elképzelni.

Nekem nincsenek gitárhőseim. Nem azért mondom el ezt, mintha David Gilmour valaha is ebben a visszatetsző pózban akart volna tetszelegni, de egy (valójában több) komplett generáció számára mégis ő lett a progresszív/pszichedelikus rockzene máig megközelíthetetlen gitárhőse. Mindeközben én mégis a Hangot és a Dalszerzőt tiszteltem és tisztelem ma is emberünkben, aki közismerten mindenkor úgy közelít fő hangszeréhez, hogy keze nyomát még az én füleim is azonnal felismerik. Szóval, ha valamilyen kényszer hatására mégis gitárhőst kellene választanom saját magam számára, akkor minden bizonnyal mellé tenném le a voksom. A valós helyzet azonban persze korántsem ennyire drámai.

Ha úgy kezdeném ezt a lemezismertetőt, hogy „Finnország méltán legnépszerűbb melodic death metal -enekarának egyáltalán nincs könnyű dolga...", sokakban könnyen felvetődhetne a kérdés: akkor mégis miért folytatják, miért adnak még ki mindig lemezeket? Mi készteti Alexi Laihót arra, hogy folyamatosan írja az új dalokat? Ha már egyszer az általuk képviselt, végletekig túljátszott stílus keretein belül szinte minden lehetőséget kiaknáztak, mégis milyen irányba lehetséges innen továbblépni, továbbfejlődni? A válaszokat nyilván csak ők ismerik, és minden bizonnyal még mindig akadnak a főnök életében olyan pillanatok, amelyek 2015-ben is dalírásra inspirálják.

Szögezzük le: papíron általában jól hangzik, ha a rockszíntér nevesebb arcai összeborulnak egy dal, vagy akár egy lemez erejéig, még akkor is, ha manapság minden második bokorban szupergroupba tömörülnek a megélhetési zenészek. Hogy aztán a stúdióban, dalszerzés közben, netán élőben (ha egyáltalán megéri a kezdeményezés a turnét) mennyire áll össze mindez, az más kérdés. Sajnos sokszor nem jön össze a nagy dobás, egész egyszerűen gyengék a dalötletek, nem működik köztük a kémia.

Mondhatnám, hogy különösebben fel sem tűnt, de ettől még tény: szinte napra pontosan három évvel ezelőtt jelentkezett legutóbb teljes értékű sorlemezzel kishazánk annyit áldott/átkozott popikonja. Persze a köztes időszakban is számos kiadványt gyűjthetett be az úri közönség, amelyek közül jelentőségét tekintve a tavaly, Igazán címmel kihozott EP emelkedik ki. A főhős által szintirockra keresztelt vágányon egyszer csak egy régi ismerős, Hauber Zsolt jött szembe, akinek csatlakozásával már-már egy Bonanza Banzai-revival kezdett formálódni sokezer szempár kereszttüzében. Az új összetételű társulat ennek örömére mindjárt duplázhatott is a tavalyi év végén az Arénában, a nyári fesztiválturné pedig túlzás nélkül országos diadalmenetté avanzsált. A Még egyszer album ennek a folyamatnak a betetőzéseként érkezett meg most, távolról sem a kedélyek megnyugtatása végett.

Eltelt két év, menetrendszerűen érkezik a Satriani-gyors, azaz az újabb sorlemez a Mester műhelyéből. Nehéz tizenöt ennyire erős, de azért az utóbbi évtizedben meglehetősen homogén lemez után újat mondani, hiszen aki eddig is követte és szerette Joe barátunk munkásságát, az pontosan tudja, mire számítson úgy a dalok karakterét, mint minőségét tekintve. A Shockwave Supernova tizenöt szerzeménye ugyanis nyílegyenesen halad tovább az alaposan kitaposott ösvényen, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Kicsit olyan ez, mint egy hosszú, de nagyon harmonikus házasság, amiben a társak már negyedszavakból is értik és nem igazán képesek meglepni egymást, de ettől függetlenül minden klappol, és tudják, hogy minden körülmények között számíthatnak egymásra.

Dave Padden tizenegy évig volt az Annihilator énekese (később gitárosa is), amely időszak alatt öt lemez született, ezen teljesítményével pedig abszolút csúcstartó a „kibírtam Jeff Waters mellett" versenyben, ráadásul rekordját vélhetően nem is fogja már megdönteni senki. Én viszont elmondhatatlanul boldog voltam, mikor idén év elején megérkezett a hír, hogy végre elhagyta a fedélzetet, hangját ugyanis borzasztó jellegtelennek tartom, stílusa pedig totál idegen volt az Annihilatortól, így a vele készült lemezek sem lettek soha nagy kedvenceim. Még annak ellenére sem, hogy mindegyiket rengetegszer meghallgattam. Az pedig még jobban feldobta a kedvem, hogy a mikrofont csaknem két évtized után ezúttal ismét a főnök, azaz Mr. Waters ragadta magához.

2013-ban a finn Beastmilk kisebb földindulást okozott Climax elnevezésű lemezével, amelyen  az alapvetően dark/gótnak nevezhető hangulatmuzsika és a keményebben megdörrenő, punkos kosszal bíró zenék olyan életveszélyes elegyét játszotta, hogy sokan a kissé semmitmondó post-punk címkét ragasztották a csapat hátára, és egyaránt rajongott értük a sötét hangulatra fogékony metalos, a bevett sablonokra nagyot köpő punk és a romkocsmák árnyas mélyén Sartre-kötetet olvasgató dark rocker (már ha vannak még ilyenek egyáltalán). Pedig voltaképpen nemigen csináltak ők mást, mint hogy teljesen autentikusan – és kicsit modernizálva, vagyis hát keményebben – jelenítették meg azt a csodálatosan dekadens világot, amely a '80-as években ülte torát, köszönhetően olyan zenekaroknak – és akkor dobálózzunk csak azokkal a nevekkel, amikkel mindenki szokott, mint a Sisters Of Mercy, a Bauhaus, a Birthday Party és a Fields Of The Nephilim.

Tomi Joutsen tíz évvel ezelőtti leigazolásával igazi vérfrissítést hajtott végre az Amorphis: népszerűségük is megmaradt, és zeneileg is sikerült úgy fejlődniük, amitől nem ment fejjel a falnak sem a régi rajongóbázis, sem pedig az újonnan érkezett generáció. A szigorú tekintetű, szuggesztív és nem utolsósorban bődületesen nagy hanggal megáldott frontember szabályosan felpumpálta energiával az akkori, illetve azóta született szerzeményeket. Az előző pacsirtával, Pasi Koskinennel készült lemezeik is ott vannak a legnagyobb kedvenceim között – a még korábbi anyagokról már nem is beszélve –, de az Eclipse / Silent Waters / Skyforger mesterhármas nótái is ugyanilyen sűrűn csendülnek fel a hangfalaimból.

Négy évvel ezelőtt szinte a semmiből bukkant fel a brit TesseracT, hogy debütáló lemeze az ősrobbanás erejével taglózzon le. A One-t máig az évtized egyik legkiemelkedőbb alkotásának tartom, amelyre ostobaság bármiféle jelzőt is alkalmazni, annyira egyedi világú az az anyag. Szerencsére rajtam kívül még sokan mások is hasonlóan vélekedtek, s hamarosan a jövő reménységei között kezdték el emlegetni a bandát. Nem sokkal a One megjelenését követően azonban váratlanul kiszállt a formációból a TesseracT-hangzás talán legfontosabb eleme, az énekes Daniel Tompkins. Ezzel kezdetét is vette a mikrofon mögötti népvándorlás, mígnem végül a tékozló fiú visszatért, hogy harmadik albumukat ismét vele készítsék el régi-új társai.

Mátyás Attila a magyar rockzene egyik emblematikus figurája, aki három meghatározó zenekart grundolt három szinte teljesen különböző stílusban, és nyugodtan kijelenthetjük: a maga nemében mindegyik meghatározónak számított itthon. Ezek az idők persze rég elmúltak, azt illetően viszont természetesen nincs változás, hogy Matyi továbbra is zenél, és továbbra is minőséget szállít. Nem nyilatkozik meg túl gyakran, de valószínűleg éppen ezért is hallatszik messzebbre, ha csinál valamit.

Az élőhalott különös, túlvilági démonok által láthatatlan drótokon rángatott marionett-bábut idéző mozgásával a mikrofon elé vonszolja magát, és ősöreg, fából faragott hangján sötét dalba kezd. Zenéje ugyanolyan szikár, mint inas teste, és száraz, mint csontjain a ronggyá aszalódott bőr, mégis, valami mágikus módon fogva tart, és hallgattatja magát. Nem tudok szabadulni ettől a képtől, ha Pentagramot hallgatok. Illetve ha Bobby Lieblinget hallgatom, hiszen a Penta' még akkor is egyfajta one-man-show, ha a bandának manapság már ugyanolyan fontos összetevője az előző albummal, az egészen pofásan sikerült Last Ritesszal bő másfél évtized után visszatért Victor Griffin is (lásd még Place Of Skulls, In-Graved). Itt ugyanis Bobby a lényeg, az ember, aki egyben tartja ezt a kisebb-nagyobb megszakításokkal közel négy és fél évtizede (!) üzemelő bandát, miközben szinte az is meghaladja a képességeit, hogy saját magát egyben tartsa. Ha láttad a megdöbbentő Last Days Here dokumentumfilmet, azt hiszem, igazat adsz nekem.

Aki rendszeresen olvas bennünket, alighanem tudja, hogy Shawn Drover, Chris Broderick, Henry Derek Bonner és Matthew Bachand személyében négy remek zenész áll a kissé szerencsétlen és semmitmondó bandanév mögött. Az első kettő közülük a Megadeth miatt elég széles körben ismert is a színtéren, de azért tegyük hozzá: egyikükből sem Dave Mustaine faragott komoly muzsikust, hiszen voltak náluk előtte még olyasmik is, mint Eidolon, Jag Panzer meg Nevermore. A Shadows Fallban felnőtt Matt Bachand neve már talán kevésbé dereng Európában, pedig kiváló szólós, de gitártesója, Jonathan Donais épp az Anthraxben tolja, a csapat meg többé-kevésbé leállt, így épp nem volt jobb dolga, mint beszállni ide basszerként. Henry Derek Bonner meg szerintem totál ismeretlen a többség számára, pedig ez a srác énekelte fel két évvel ezelőtt Joey Jordison Scar The Martyr projektjének albumát, méghozzá kiválóan.

A Nile legutóbbi, három évvel ezelőtti lemezéről még maga a banda kapitánya, Karl Sanders is azt nyilatkozta utólag, hogy azt az anyagot a rajongók helyett inkább maguknak írták, mert bizonyítani akarták, hogy a Nile nem csupán a zúzásról szól. Az At The Gate Of Sethu valóban eléggé öncélúnak tűnt, és nem is lett a csapat legjobb alkotása. Véleményem szerint azzal a koronggal a zenekar akaratán kívül egy közel tökéletes sorozatot tört meg, habár azért a szóban forgó lemeznek is megvoltak a maga erényei. A szokásos hároméves szünet után azonban most itt a folytatás, amely szerencsére ismét régi, dicsőséges fényében mutatja a csapatot.

Valentin Szilvia: Ha érezted valaha egy Slayer-riff hallatán, hogy áramlani kezd a testedben az energia, és tiszta libabőr leszel, akkor pontosan tudod, miről beszélek, ha azt mondom, a Slayer 2015-ös lemeze jó. Sőt, csodálatos. Irtózatos nagy feladat hárult a két megmaradt tagra, hogy továbbvigyék a Slayer-örökséget, hogy friss, a koncertprogramban majd stabilan helyet kapó dalokat készítsenek. A Repentless Kerry Kingé, akárhogy is nézzük, és ez a kopasz csávó döbbenetesen összekapta magát, erején felül teljesített, belerakta a lemezbe az egész életét, és ha ezt nem érzed, akkor soha nem szeretted a Slayert.

Határozottan szép görbéje van a Ghost történetének. Az egy dolog, ha egy bandának James Hetfield, Phil Anselmo meg Dave Grohl hordja a pólóját rögtön az első album után, az meg egy másik, amikor egy ennyire extrém imázzsal dolgozó formáció bekerül az amerikai Top 10-be, miközben a tengerentúlon sokkal érzékenyebbek az emberek a sátános dolgokra, mint errefelé, ahol többnyire maximum vállat rándítunk vagy röhögünk egy jót a zenekar zavaros nyilatkozatain. Vagyis a zenekar karrierje megállás nélkül ível felfelé, és a Meliora hallatán bizton mondhatjuk: bőven rejlik még puskapor a tarsolyukban.

Ki ne emlékezne a két platinaszőke babára? Az afgán agarakra emlékeztető kutyapárosra, amelyek valójában weimari vizslák, szőke parókában? Oké, az a második lemezük borítója, pedig a debütáló lett hatalmas siker, abban a korban, amikor a dallamos rock divat volt, külsőségekben a giccs dominált, ám akadtak formációk, ahol a zenei minőséget korántsem rendelték alá a megjelenésnek, sőt, semmit nem vettek komolyabban a kidolgozott daloknál. Winger, Aerosmith, Guns, vagy épp a Nelson tesók.

Megint csontra ugyanazt hozza a Five Finger Death Punch, amit eddig megszoktunk tőlük, gyakorlatilag jottányi változás vagy elmozdulás sem érzékelhető Zoltan Bathoryék friss albumán a legutóbbi, dupla kiszerelésű The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell első és második részéhez képest. Persze semmi ilyesmit nem is vártam, de mivel ez már a hatodik album, gyakorlatilag teljes bizonyossággal mondhatjuk: a csapat zeneileg lecövekelt egy jól körülhatárolható helyen, aztán vagy bejön valakinek, amit csinálnak, vagy nem. Mint tudjuk, mindkét kör elég széles, a frontok pedig évek óta beálltak, vagyis a zenekar háza táján most sem változik majd semmi. A lemez bizonyára ismét sikeres lesz, az pedig Zoliékon múlik, hogy a teltházas amerikai csarnokokra, előkelő listás helyekre és az ezekkel együtt becsorgó tekintélyes pénzekre, vagy a gyűlölködő kommentekre figyelnek-e inkább. Mindenki tippelhet...

A lengyel proggerek valami egészen elképesztő dolgot vittek végbe 2009-es keltezésű, Anno Domini High Definition című albumukkal kapcsolatban, amely hazájuk hivatalos eladási listájának első helyére tornázta fel magát. Bármilyen oldalról is közelítjük meg ezt a jelenséget, mindenképpen említésre méltó, hogy a volt keleti blokk országai közül az egyikben pont egy progresszív rockcsapat lemezéből adnak el a legtöbbet, arról nem is beszélve, hogy az általuk képviselt zenei stílus mindenről szól, csak éppen nem az eladhatóságról és a sztárcsinálásról. Nagyon úgy tűnik, hogy lengyel barátaink – velünk ellentétben – egyre inkább a skandináv rockzenei kultúrához próbálnak felzárkózni.

A lassacskán húszéves (!) múltra visszatekintő Hate Eternal mindig is Erik Rutan gitáros/énekessel jelentett egyet, aki egy hithű underground katona a legjobbak közül. Neve említésekor ma már szerencsésen kikopott a köztudatból az örök „ex-Morbid Angel gitáros" toldalék, hiszen immár saját jogán (zenészként és stúdiótulaj/producerként) is bizonyára minden érintett számára elegendő reputációval bír ahhoz, hogy vele kapcsolatban ne egy mások által kibontott történetet emlegessünk. Rutan talán sosem lesz a világ legjobb dalszerzője vagy a zenei dimenziók tágításának élharcosa, de kétségtelenül a legavatottabb mesterek egyike a death metal színtéren. Egy-egy új Hate Eternal-sorlemez pedig ennek az elkötelezettségnek a kézzel fogható példázata, amelyek esetében a csalódás eleve kizárható.

Nem hiszem, hogy túl nagy titkot árulok el vele, miszerint messze azok az írásaink a legnépszerűbbek, amelyeket a Klasszikushock rovat keretein belül követünk el. Nosztalgiázni mindenki szeret, és már többször leírtátok ti magatok is, hogy mennyire jó dolog újra felfedezni egy-két régi kedvencet, amiket igazából soha nem is feledtünk el. Higgyétek el, mi magunk is így vagyunk ezzel, akár egymás irományait olvasgatjuk, akár „munkaköri kötelességből" porolunk le egy-két anyagot a polcok hátsó részéből előkapva. Én például néhány hónapja írtam a Mad Season tragikusan gyönyörű Above-járól, és azóta igazából nem is szabadulok a bűvköréből. Heti rendszerességgel veszem elő, és nem mondom azt, hogy ugyanannyira szeretem, mint jó húsz évvel ezelőtt, mert az az igazság, hogy még sokkal jobban. Hogy ehhez öregedésem kellett-e, vagy arra volt szükség, hogy a világ jóval szomorúbb hellyé váljon, mint két évtizeddel ezelőtt, nem tudom, és mindegy is – legyen elég annyi, hogy mindennek következtében, amióta először olvastam erről a 2015. január 30-án lezavart speciális fellépésről, rögtön arra gondoltam, feltétlenül érdemes lesz majd beszerezni a hanganyagot. (Ezúttal is köszönet a híradásért Magyarország legjobb zenei blogjának, a Grungerynek, és annak urának, Pintér Miklósnak, aki vitán felül remekül látja el feladatát, majdnem azt írtam, remek munkát végez, pedig hát egészen bizonyosan nem tekinti munkának.)

Draveczki-Ury Ádám: Úgy 2006 környékén fogalmazódott meg bennem először, hogy tök jó lenne már egy rövidebb, direktebb dalokkal teli Iron Maiden-lemezt is hallani a szövevényes, progresszív hatású eposzokkal megtöltött albumok után. A The Final Frontier után úgy tűnt, maga a zenekar is kacérkodik a gondolattal, bizonyos nyilatkozatok ebbe az irányba mutattak, de be kell látnunk: Steve Harriséknek meg kellene erőszakolniuk magukat ahhoz, hogy öregkorukra ne fogalmazzanak alapvetően hosszan. És amennyire kétesélyes vállalkozásnak tűnt mindez, amikor kiderült, hogy a The Book Of Souls nemhogy nem rövidebb, hanem egyenesen dupla anyag lesz, rajta olyan dalmonstrumokkal, amelyek még a Maidennél sem nagyon fordultak elő azelőtt, annyira meggyőző a végeredmény.

Mint az első hírek felreppenése óta kiderült, távolról sem új stúdiólemez, hanem sokkal inkább reszlis kényszeralbum a Burning Bridges, amellyel több mint három évtizedes üzleti kapcsolat szakad meg a Bon Jovi és a Mercury kiadó között, és a zenekar gyakorlatilag csak szerződéses kötelezettségeit teljesítette az utóbbi szűk másfél évtizedben készült lemezekről lemaradt dalok kiadásával. És ebben egyébként az is tökéletesen benne van, hogy mire lehet számítani a végeredménytől, de minden rosszmájúságomat félretéve azt kell mondanom, hogy az előzetes hírek alapján sokkal-sokkal rosszabbra számítottam.

Természetes folyamat, ha egy sikeres zenekar a jó előre bejelentett szünet után újra lemezt ad ki, majd turnéra indul, ez a dolgok rendje, mint ahogy megírtam az azévben kiadott válogatáslemez kritikájának végén is: „hogy a zenekar sorsa miképp fog alakulni, nagyjából borítékolható, a saját magukra kirótt rövid szünet után összeállnak, turnéznak, újra beleugranak a mókuskerékbe, mert nincs más választásuk." Annyiban tévedtem, hogy a leállást rövidebb időintervallumra lőttem be, noha bizonyos esetekben négy évet is simán érezhetünk egy pillanatnak, sőt, továbbmegyek, Pálinkás Vince kollégánk szerint az ideálishoz képest ez még igencsak szerény idő két album kiadása között. De teljesen mindegy is, a lényeg, hogy újra itt vannak, és miután az utóbbi hetekben kirobbanthatatlan volt nálam a lemez itthon és a kocsiban, bátran ki merem jelenteni, hogy igencsak jót tett a leállás David Draimanéknek, és igencsak jól tették, hogy újra összeálltak. Az Immortalized minden szempontból az egyik legerősebb, ha nem „A" legerősebb Disturbed-alkotás, vagy akár fogalmazhatok úgy is: az új album a Disturbed Worship Musicja.

Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb visszatérnek a színre Svédország legtökösebb punk'n'rollerei, a kérdés csak az volt, mikor és miként. Az elsőre megvan a szimpla felelet, hiszen hosszas jegelést követően, hét évvel a legutóbbi, névadó anyag után, augusztus legvégén megérkezett az új album. A másodikon viszont szerintem sokat fogunk vitázni a következő időszakban, de igazából ebben sincs nagy újdonság a Backyard Babiesnél: a stockholmi faszagyerekek a közmegegyezésesen istenített Total 13 óta gyakorlatilag csak olyan albumokat készítettek, amelyek ezért vagy azért, de megosztották a tábort. Most sem lesz ez másképp.