CD kritika

Van új Luciferenc-lemez, azaz Johanna Sadonis, az egykori The Oath-dalnok ismét felöltötte köldökig dekoltált fekete bőrruciját, meglobogtatta szép szőke hajzuhatagát, hogy újra eljátssza az Ördög ágyasát. A patás tevepatásának szerepe persze közel sem új, démoni szépségek egész sora járt már előtte ezen az úton, a Coven énekesnője, Jinx Dawson például majd' fél évszázaddal korábban. Márpedig Johanna még fazonra is őt idézi, meg persze az okkult szövegekkel is, amelyekből egyébként jóval kevesebbet kapunk, mint az egyes lemezen. Ez persze nem véletlen, a Lucifer soraiban azóta igen jelentős átrendeződés ment végbe: Gaz Jennings (ex-Cathedral, Death Penalty) balra el, a legendás Nicke Andersson pedig jobbról be. És ez a zenében is pont ennek megfelelő módosulást eredményezett: a doomosabban riffelő témák száma drasztikusan megfogyatkozott, miközben az ősrockosoké ugrásszerűen megnőtt. A jó Nick Royale ráadásul nem csak gitáron bazsevál, hanem bizony-bizony beült eredeti helyére, a dobok mögé is.

Megmondom, mi az egyetlen ok, amiért hiányérzet van bennem ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban: John Corabi kizárólag Észak-Amerikát részeltette abban a kegyben, hogy futott egy kört a Mötley Crüe 1994-es albumának anyagával, és nem ruccant át Európába a mostoha sorsú lemezzel, amelyet – az ismert okok miatt – a csapat soha nem turnéztatott meg errefelé. Komolyan, nem is értem, hogy nem jött össze ez a dolog az óceán keleti partján is, mert ez aztán tényleg az az műsor, amire klub- és fesztiválszinten egyaránt bizonyosan mutatkozott volna igény. Oké, hogy megkaptuk az egyébként még 2015-ös turnéról az év első felében ezt a koncertlemezt, de így azért messze nem ugyanolyan a leányzó fekvése...

Nem mondhatom, hogy rituális öngyilkosságot fontolgattam volna a Bleeeding Through 2014-ben bejelentett feloszlásáról hallva, de a banda azon kevés metalcore-alakulatok közé tartozott, amelyeket szívesen hallgattam, így nem fogadtam teljes közömbösséggel a hírt. A csapat elég hamar a saját útját kezdte járni, önálló, markáns stílussal. Persze rögtön hozzá kell tenni, hogy ehhez nagymértékben hozzájárult a szintetizátor használata, és Brandan Schieppati frontember bömbölése, hangszíne is könnyen beazonosítható volt.

A spanyol Angelus Apatrida az európai thrash-színtér megbízható szereplője, nem különösebben népszerűek vagy ismertek, de az utóbbi években azért már nagyjából a műfajt képes párosítani a névhez a közönség, vagyis szépen, megbízhatóan törik maguknak az utat. Ezzel a hatodik albummal pedig minden esélyük megvan rá, hogy még tovább építkezzenek, mert a Cabaret De La Guillotine abszolút meggyőzőre sikeredett.

A grunge egykori nagy hősei közül hozzám mindig az Alice In Chains állt a legközelebb, annak ellenére, hogy egy időben megrögzött soundgardenista voltam, az akkori társaság egyensúlyának megőrzése miatt. Aztán a 'garden elkúszott mellőlem, az AIC-től meg minden lemez favorit – bár tény, hogy ugye nincs belőlük túl sok. És ebből a kevésből is három már „új korszakos". Előre leszögezem, hogy nagyon, sőt, NAGYON szeretem a William DuVall-lal készült albumokat. Jó ideig morzsolgattam magamban, hogy mi az, ami ennyire megfogott 2009-ben a Black Gives Way To Blue-ban, aztán jött a hirtelen megvilágosodás: azon kívül, hogy ízig-vérig Alice In Chains a zene, a hangulata (mondhatnám azt is, hogy kisugárzása, mert pontosan illik ez a jelző is rá) pozitív és életigenlő, a korábbi korszak(nak megfelelő) depresszív atmoszféra helyett. Mondhatnám azt is, hogy ez az AIC v2.0, egy továbbfejlesztett verzió, ami jobban is esik mostanában, mert én sem szeretek már depresszíven merengeni az élet nagy dolgain úgy, mint a '90-es években.

Kicsit meglepett, hogy tavaly távozott a Redemption soraiból Ray Alder, a zenekar munkássága alapján ugyanis nem tűnt problémásnak Nick Van Dyk csapata és a Fates Warning menetrendjének egyeztetése. A Redemption eleve nem turnézik sokat, a kreatív oldal pedig alapból sem nagyon szenvedhetett csorbát, hiszen Nick kábé ugyanolyan teljhatalmú agytröszt itt, mint odaát Jim Matheos. A tizenkét éven át tartó, öt albumot eredményező kooperáció mindenesetre most már ezzel együtt is a múlté, Alder helyett pedig Tom Englundot, az Evergrey frontemberét találjuk a fedélzeten.

Ugyan két éve készült egy Clowns Lounge című gyűjteményes anyag régi dalokkal, amelyen már nem játszott főszerepet, de mégis a Diamond Boy az első tényleges Enuff Z'nuff-album, amelynek elkészítésében egyáltalán, semmiféle formában nem vett részt Donnie Vie. Mivel a banda többek között mindig is zenéjének gazdag vokálozottságáról volt híres, előzetesen nem nagyon tudtam, mire számítsak a teljes egészében Chip Z'nuff által felénekelt anyagtól: az is benne volt a pakliban, hogy jól pótolja majd Vie-t, meg az is, hogy nem. A végeredmény ismeretében pedig azt kell mondanom, hogy Donnie egyértelműen hiányzik, de a műsor elsősorban nem az ő hiánya miatt fullad enyhe unalomba. Az itteni dalok zöme sajnos vele sem lenne kiugró.

Már előzetesen is eléggé felcsigázta az érdeklődésemet az Ultraphonix, hiszen a zenekarban két nagy kedvencem, George Lynch gitáros (Dokken, Lynch Mob, KXM) és Corey Glover énekes (Living Colour) egyesítette erőit a Philm kiváló basszusgitárosával, Pancho Tomasellivel, illetve a főleg sessionistaként dolgozó Chris Moore dobossal. A nevek alapján két dolog tűnt biztosnak: hogy skatulyákat, kategóriákat nem tűrő muzsikával rukkolnak majd elő, illetve, hogy a zene nagyon jó lesz. Mondanom sem kell, nem is cáfoltak rá a várakozásaimra. A Korpiklaani- és Powerwolf-tábor persze aligha az Original Human Music hangjaira ébred és alszik majd el a következő időszakban, ha viszont bírod mondjuk a fentebb említett KXM kísérletezős, jammelős, ösztönös, mégis hihetetlenül intelligens megközelítését, nem nagyon találsz az idei felhozatalban ennél izgalmasabb hallgatnivalót.

Ha úgy alakultak volna a dolgok Nils Patrik Johanssonnal, ahogy tizeniksz éve vártam a fickó tehetsége alapján, most nem nagyon kellene bemutatnom, így azonban nem vagyok biztos benne, hogy mindenki azonnal vágja a nevet. Szóval a svéd énekes az Astral Doors, a Wuthering Heights, a Lion's Share, a Civil War és egyéb formációk éléről lehet ismert, igazi őserejű, Dio-rokon hanggal megáldott, klasszikus képzettségű torok, az Evil Deluxe pedig az első szólóalbuma. És nem éppen kihagyhatatlan, pedig a hang továbbra is óriási.

Amennyire vártam a visszatérő Lizzy Borden-lemezt éveken keresztül, olyannyira nincs kedvem írni róla most. Az újbóli meghallgatásához sem fűlik a fogam, mert komoly csalódást okozott a nyár elején megjelent korong, szóval nem véletlenül nem született meg ez az iromány eddig. Nem is igazán a dalokkal vannak problémáim, bár szerintem azok sem ütik meg feltétlenül az előző anyagok szintjét, sokkal inkább a megvalósítás hagy kívánnivalót maga után. Az egész lemeznek olyan a hatása, mintha az énekes a tesójával, Joey Scott dobossal sufnituningban oldotta volna meg a feladatot (egyébként így történt, igen), ami felettébb szomorú. Sehol nem lelem azt a nagy volument, ami eddig minden Lizzy-anyagot jellemzett. A megszólalás kétségbeejtően műanyag, basszusgitár szinte nincs, a dobok élettelenek, a gitárok egyetlen masszaként kavarognak a háttérben, a billentyűs hangszínek hangminta-színvonalon mozognak.

Mondjon bárki bármit, a Sinsaenum nekem mindig is egy roppant ügyesen marketingelt Leclercq/Zatorsky projektnek tűnt, amelyben a Dragonforce egyik alapembere és a Dååth énekese megfuthatta tiszteletköreit a death metal vadászmezőin. A hagyományos értelemben vett zeneipar lenullázódásával sem szűnő lemezdömpingben azonban egyszerűen muszáj valamivel kitűnni a nagy masszából, és Csihar Attila, no meg persze Joey Jordison nevének bedobása meg is tette a kellő hatást. Azt gondolom, a zene utóbbiak jelenléte nélkül is valami egészen hasonló lenne, az a plusz fűszer viszont, amit ők ketten minden körülmények között a főzetbe tesznek, csakis jót tehet a produkciónak. Négyükhöz csatlakozott még bőgön Heimoth (Seth), gitáron pedig Stéphane Buriez (Loudblast), az így összeállt társulat pedig láthatóan azóta is folyamatosan ontja magából a feketére színezett halálfémet.

Mi is elég alaposan dokumentáltuk az utóbbi években a System Of A Down körüli huzavonát, amely 2018-ra a jelek szerint nyugvópontra jutott: nem lesz új album, mert Serj Tankian és a csapat másik három tagja nem képes egyetérteni abban, milyen feltételek mellett kellene elkészíteni, meg abban sem, hogy milyen legyen. Bizonyára az ebbéli remények feladásának köszönhető, hogy Daron Malakian végre piacra dobta a második, teljesen egyedül megírt és felvett Scars On Broadway-anyagot, amely egyébként már nagyjából hat éve elkészült. Ha hihetünk a gitárosnak, hamarosan újabb mű is követi majd a sorban a Dictatort, vagyis Daron innentől fogva tényleg nem vár tovább Serj-re, és a saját ügyeire koncentrál majd.

Kis túlzással megint a teljes Hatchet lecserélődött Julz Ramos énekes/gitáros/főnök körül a 2015-ös Fear Beyond Lunacy óta, hiszen a legutóbbi album előtt érkezett Ben Smith dobos kivételével megint újak az arcok. Viszont a Bay Area-i thrasherek eddigi pályáját ismerve azt kell mondanom, igazából nincs nagy jelentősége ennek az egésznek, a lemezek alapján ez itt kábé ugyanolyan one-man show, mint mondjuk az Annihilator. A Dying To Exist pedig talán egyenesen a banda legjobb albuma eddig. Pedig szerencsétlen Julznak szinte mindene megsemmisült tavaly a kaliforniai erdőtüzekben, szóval gyakorlatilag a nulláról indult neki az anyagnak...

Abból a szempontból mindenképpen különleges az új Madball, hogy nem sokkal a lemezfelvételek előtt kiszállt a New York-i keménykötésűektől Brian „Mitts" Daniels, így a For The Cause-t a banda korai korszakának gitárosa, Matt Henderson játszotta fel. Ugyan session-melóról van szó, mindez azért alighanem sokakban keltett kellemes nosztalgiát. Viszont az anyag ezzel együtt sem jelent semmiféle elhajlást sem ebbe, sem abba az irányba, és Freddy Cricienék értelemszerűen a gyökereikhez sem kanyarodtak vissza, hiszen mindig is hűek maradtak önmagukhoz.

Mint a projekt teljes nevéből is kitalálható, a Destinia agya egy japán arc, Nozomu Wakai, aki konkrétan gitáros. Ebből kifolyólag a Frontiers elsősorban alighanem a távol-keleti piacot akarja megdolgozni ezzel a lemezzel, ennek tudom be a szerénynél is szerényebb európai promóciót. Döntésük ugyanakkor kissé érthetetlen, a Metal Souls ugyanis méltán tarthat(na) számot az itteni közönség érdeklődésére is. Hogy csak a legnyilvánvalóbb érvet mondjam, Wakai barátunk társai Ronnie Romero énekes, Marco Mendoza basszer és Tommy Aldridge dobos, akiket aligha kell külön bemutatni. Ráadásul a lemez még jó is... Az olaszok jóval kisebb nevekkel telezsúfolt stúdióprojektek sokkal gyengébb albumait is előszeretettel nyomják meg reklámszinten brutál módon, ez az anyag meg mintha jószerivel ki sem jött volna Japánon kívül...

Hadd meséljek el három sztorit. 2017. december 7-én, egy csütörtöki napon, a Sólstafir koncertjén találkoztam először Árstíðirrel. A csordultig telt hajó nem volt éppen a legideálisabb hely egy efféle randevúhoz, különösebben nem is erőltettem volna itt és most a találkozást, mégis egymásba botlottunk. Ott álltam a koncertterem oldalában, bal lábamat a falnak vetve, és már a hétvége felé tekintgetve bambultam Árstíðir arcába, aki évszakokról, a közelítő télről és a glöggről magyarázott nekem. Nem különösebben értettem, csak annyit éreztem teljes bizonyossággal, hogy Árstíðir talán még nálam is antiszociálisabb lény ebben az egész közegben, egy babaarcú baltás gyilkos, aki tiszta zenét nevelget a torkában. Később, már a Hargita hegyei között tudtam meg, hogy az Évszakok nevet használja, amikor otthonától távol muzsikál, a Tél pedig idén júniusban érkezik.

Eleinte furcsállottam, hogy már a Devildriver is countryzik, aztán megérkeztek az első dalok, és nyilvánvaló lett: a zenekar valami egészen mást képzelt el magának, mint amitől előzetesen tartottam. Miközben például a Lamb Of God Burn The Priestként nem csinált semmi különöset, csak eljátszott a saját jellegzetes soundjával egy sor hácé-alapklasszikust, addig Dez Fafaráék velük szemben ténylegesen feldolgozták az alapanyagot. Olyannyira, hogy noha a végeredmény markánsan elüt egy hagyományos Devildriver-sorlemeztől, szerintem senkinek sincs oka kitérni a hitéből a csapat táborából, mert a végeredmény eközben is száz százalékig passzol a jól ismert zenei világhoz.

Amolyan váratlan bónuszként érkezett ez a lemez a Twisted Sister egykori legendás frontemberétől. Dee Snider tavalyelőtt már kihozott egy meglehetősen furcsa, modern rádiórockos irányultságú albumot We Are The Ones címmel, és elvileg évek óta lebeg a semmiben egy rock'n'rollosabb, hagyományosabban neki fekvő anyag is, amit Nick Perrivel, a kiváló, de sajnos földbe állt Silvertide egykori gitárosával írna meg. Utóbbi terv lehet, hogy azóta kútba esett, de Dee közben spontán módon, egy podcast folyamán felmerült ötlet alapján nekifogott egy albumnak Jamey Jastával, a Hatebreed örökmozgó frontemberével. E munka végeredménye a For The Love Of Metal, amelyhez Dee elsősorban bevallottan a hangját és az arcát adja, mert magukat a nótákat alapvetően Jamey szállította.

Nemsokára ismélten fellép hazánkban a kizárólag a beavatottak által ismert stílusalapítók (nem mindig) keserű kenyerét majszolgató Yawning Man, úgyhogy pont itt az ideje megemlékeznünk legutóbbi munkájukról. Persze ez a „csak klubtagoknak!"-jelleg esetükben túlnyomórészt szándékos, mással például nehezen lehetne magyarázni, hogy a desert rock alapító atyái működésük első húsz évében még csak nem is adtak ki nagylemezt. Meg azóta sem túl termékenyek, ez itten például csak a negyedik adag a sorban, ami azonban egy szempontból egészen biztosan megtöri a sormintát: a néhány korai demót leszámítva kizárólag instrumentális zenét toló csapat ezúttal két olyan dalt is felvett, amiben ének hallható.

Bár innen, Budapestről nem annyira látom át, bizonyára van valami racionális értelme is annak, miért porolta le korai nevét a Lamb Of God, ráadásul pont egy olyan feldolgozásalbumhoz, amellyel saját fennállásuk huszadik évfordulóját akarják megünnepelni. Lehet, hogy nem akartak senkiben sem tévképzeteket kelteni, nehogy bárki is azt higgye: ez itt az új sorlemez. De azt is el tudom képzelni, hogy tényleg hangsúlyozni akarták a főhajtás mélységét saját underground gyökereik irányába. Sőt, még azt is, hogy valójában valami jogi/könyvelési ok húzódik meg a háttérben. Végső soron egyébként nincs is ennek nagy jelentősége, mert erről a lemezről bizonyosan nem fogunk túl sokáig beszélni.

Senki ne üljön fel a látszatnak, valójában több mint egy évtizedet töltöttünk Sear Bliss-lemez nélkül, hiszen a The Arcane Odyssey még 2007-ben jelent meg, azóta viszont semmi olyasmi, ami a patinás zenekar világába igazán passzolt volna. Nagy András zenekarvezető/énekes leghelyesebben talán akkor járt volna el, ha már a 2012-es Eternal Recurrence-t is saját neve alatt hozza inkább ki, ahogy ezt az Arkhē esetében később tulajdonképpen megtette – elvégre szólóprodukciókról volt szó. El kellett telnie tehát bő tíz évnek, mire Andrásnak újra kedve támadt a Sear Blisshez, amin nincs is mit csodálkozni, a millió tagcserén átesett, minden létező vihar által megtépázott társulat esetében. Ez azonban már a múlt, a jelen pedig a Letters From The Edge album, amely egy újjászervezett csapat első stúdiós termékeként érkezett most meg.

Van az a mondás, hogy az emberi butaság határtalan, amihez én most szépen hozzá is kapcsolnám a mérhetetlen emberi pofátlanságot és pimaszságot is. Ugyanis a melodikus power/death metalban jeleskedő Soilwork két agytrösztje már megint egy akkora lendületből kiosztott pofont kevert le úgy nagyjából a teljes mai rock- és metalbizniszben kóválygó mezőnynek, hogy szőrös mellkasú barbár viking legyen a talpán, aki ezt tolerálni fogja nekik. Nem elég, hogy 2007-ben indult kísérleti zenekarukkal arcátlanul elindítottak egy, az előzményekhez képest is csak komolytalan vállalkozást, még képesek voltak tovább fokozni is azt.

Itt van hát az újkori, Trent Reznor és Atticus Ross fémjelezte Nine Inch Nails EP-trilógia záródarabja... ami valójában egy nagylemez. Vagy valami hasonló. Reznor már a kezdetektől fogva szívesen kísérletezgetett mind a zenével, mind pedig a technológiával, és nagy példaképéhez, David Bowie-hoz hasonlóan ő is előszeretettel agyal azon, miként kéne megreformálni a zenekiadás módját. Valószínűleg akkor is valami hasonló járt a fejében, amikor 2016-ban bejelentette, hogy társával lazábbra veszik a dalírást, kevésbé terveznek el minden előre, habár lesz majd valamiféle történet, ami végighúzódik a három anyagon. Mindehhez pedig a legalkalmasabb formátum Reznor szerint a minialbum, amiről az utóbbi időben több zenész is lenyilatkozta, hogy abban van a jövő, nem az unalmas és hosszú nagylemezekben.

Ma már szinte senki nem lepődik meg azon, amikor a gombamód elszaporodó svéd – és úgy általában a skandináv – melodikus hard rock keretein belül mozgó csapatok között néha felbukkan egy-egy kiemelkedő zenekar is, akik nem csupán a szokásos sablonokból építenek fel egy karriert, hanem az átlagosnál minőségibb dalok megkomponálásán igyekeznek. A Göteborgból (honnan máshonnan?) származó Saffire-ra is nyugodtan ráhúzhatjuk a fenti erényeket, akiknek a Where The Monsters Dwell immár a harmadik stúdiólemezük.

Új metalcsapatok viszonylag ritkán nyitnak az amerikai listák felső traktusában, de a Bad Wolves e fehér hollók körébe tartozik. Persze a csapat eleve jókor volt a jó helyen, még ha mindez jelentős mértékben egy tragédiának, Dolores O'Riordan halálának tudható be, aki ugye pont az azelőtti este halt meg, hogy vendégszerepelt volna a csapat The Cranberries-feldolgozásában. A Five Finger Death Punch egyetlen Zoltan Bathoryja által vezetett menedzsment pedig jéghideg profizmussal, azonnal lépett is: a Zombie tisztelgésnek címkézett átértelmezése már a következő héten megjelent, a banda meg egyből hatalmasat ment vele a tengerentúli rádiókban. A single azóta bearanyozódott, az album pedig helyből a Billboard-lista 23. helyén startolt. A Bad Wolves ráadásul helyből a Death Punch és a Breaking Benjamin közös arénaturnéján mutatkozhat be odaát. Hatékonyságból csillagos ötös...

A Viktoria már a tizennegyedik Marduk-sorlemez, és az egyszeri firkász túlzottan nagy hibát aligha vét akkor, ha a friss produkciót csupán ezzel a rövid állítással „reklámozza". Az az igazság viszont, hogy azon a szűk mezsgyén, amin Morgan Håkanssonék immár majdnem három évtizede egyensúlyoznak, a Marduktól sosem kaptuk meg még kétszer ugyanazt a műsort. Pedig olyan direktben, ahogy a legutóbbi Frontschwein album utalt vissza az életmű egyik csúcsalkotásának is tekinthető Panzer Division Mardukra, szóval olyan mértékben talán még sosem nosztalgiázott a svéd kvartett, de a két említett lemez is inkább csak megközelítésében mutat hasonlóságokat, a zene közel sem annyira. A Viktoria pedig bevallottan a Frontschwein egyenes folytatása, mégsem ilyen egyszerű a dolgunk vele, a friss anyag ugyanis számos olyan újdonságot hoz, amit még sosem hallhattunk a zenekartól.