CD kritika

Dimenzióugrást hajtott végre a Partért kiáltóval a Platon Karataev, és ez nemhogy nem túlzás, de még talán alá is becsültem a léptékváltást, amit Balla Gergőék általa elértek. Nagyon sok tekintetet fordított a zenekar felé a 2022-es album, amely egyébként már a harmadik sorlemeze volt a társulatnak, és egyértelmű minőségi váltást jelentett a zenekar karrierjében. Természetesen nem arra akarom kifuttatni a gondolatot, hogy ezáltal jobb vagy rosszabb lett-e a Platon, viszont egyértelműen más lett, és ez szerintem – meg még nagyon sokak szerint – jót tett nekik. Valami hasonló történt velük, mint ami a Thy Catafalque-kal is megesett a Microcosmos és a Tűnő idő tárlat, illetve még inkább a Róka hasa rádió között (fel kell-e külön hívnom a figyelmet a kozmikus összecsengésre az Atoms és a Partért kiáltó albumcímekkel?), és hát eléggé adja magát a dolog, hogy ráfogjunk mindent a magyarra váltásra. Ennél azért többről szól a mese.

Azért a modern technológiának is van előnye: az ember bőszen hallgatja a Spotifyt munka közben az irodában, amikor az algoritmus egyszercsak bedob a semmiből valami olyat, ami profilba vág. Ezt a funkciót tényleg nagyon jól kitalálták, mert nem egy és nem is két alkalommal futottam már bele így olyan lemezbe, akár valami obskúrus régi cuccba, akár friss kiadványba, amit nem biztos, hogy magamtól elindítottam vagy megtaláltam volna. Most is ez történt. Azt vettem észre, hogy kizökkenek a melóból, mert elvonja a figyelmemet az a dal, amit a rendszer már többedszerre próbál rámerőltetni. 

A kezdetek óta, tehát jó harminc éve követem a Machine Headet hullámhegyeken és hullámvölgyeken át. Mindkettőből akadt náluk bőven, egyvalamit azonban biztosan nem lehet elvitatni a zenekartól, pontosabban Robb Flynntől, aki gyakorlatilag egyenlő a névvel: sosem szállították le kétszer ugyanazt az anyagot. Az ilyen korú csapatoknál nem annyira gyakori az ilyesmi, itt azonban sosem kapunk felmelegített levest. A főnök becsületére legyen mondva, hogy noha sokszor megégette már magát, továbbra is nyílt sisakkal áll bele az olyan kísérletekbe, amikről jó előre lehet tudni, hogy megosztóak lesznek. Nem jár minden próbálkozása sikerrel, de sosem ragad le egy ponton.

Ezúttal nem eresztem annyira bő lére, mint szoktam, mert egyrészt az előző albumnál nagyjából mindent leírtam arról, amit a Ghostról, mint jelenségről gondolok, másrészt Tobias Forge mostanra eljutott arra a pontra, ahol már nincs túl sok értelme nagy megfejtésekbe bonyolódni: a svéd projekt – szándékosan kerülöm a zenekar kifejezést – univerzális szórakoztatóipari termékké, remekül csengő márkanévvé és önálló életet élő jelenséggé válásával együtt mindenkiben kikristályosodott a Sziklaszilárd, Megmásíthatatlan Vélemény. A híveket már nem kell meggyőzni semmiről, az ellendrukkereket pedig hiába is próbálnám puhítani Forge nagyszerűségét bizonygatva.

Az erdőben... Ezt a nevet vette fel egykor az a csapat, akik olyan varázslatos, atmoszférikus/progresszív muzsikákat tartalmazó albumokkal kényeztettek el minket még valamikor a ′90-es években, mint az Omnio vagy a Strange In Stereo. Ekkor még tökéletes harmóniában csengett össze a zenekarnév a lemezeken hallható zenei stílusa: sejtelmes atmoszférája valóban olyan érzést keltett, mintha minden hangja a fákkal teli, misztikus rengetegben született volna. Ma már ez nincs így.

Régóta nem jelent már igazi újdonságot egy-egy újravett lemez, ugyanakkor minden efféle album esetében ugyanazok a kérdések merülnek fel, mint bő két évtizeddel ezelőtt, amikor divatba jött az ilyesmi. Lehet-e bármit is hozzátenni a rockműfaj patinás alapműveihez egy-egy modern kori újraértelmezéssel? Vagy netán épp ellenkező a helyzet, és csak arra jók az efféle vállakozások, hogy megerőszakolják a kölyökkorunk óta belénk égett albumok eredeti szellemiségét, és kiöljék belőlük a lelket? Mindkét verzióra sok példát láthattunk az évek során, de Udo Dirkschneider új anyaga kétségkívül a vállalható példák sorát gyarapítja.

A svéd Dynazty is a szinte észrevétlenül megnőtt csapatok sorát gyarapítja. Ez még persze klubszintet jelent, de a múlt hónapban nálunk is ismét zajos sikerrel koncertezett banda előtt még bőven ott tornyosulnak a csalogatóan megmászatlan magaslatok. Zenéjük slágerességét, illetve tudatos építkezésüket tekintve simán benne is van a pakliban, hogy sikerül még feljebb hágniuk. Ezen az új albumon sem múlik sok, profizmusuk ugyanis elvitathatatlan – néha már-már túlságosan is az, de ez önmagában nem baj.

Egy jól működő elme mindig keresi a szüntelenül felbukkanó kérdésekre adandó válaszokat. A kérdések már csak ilyenek, jönnek, ha kell, ha nem, és most arra keressük a választ, van-e szükségünk újabb és újabb L.A. Guns-lemezekre. 

Az egykori és a jelenlegi Nightwish-tagok története nálam most ott tart, hogy például a jó ideje saját útra tért Marko Hietalát szívesebben hallgatom, mint a Tuomas-művek legutóbbi produkcióit. A csapat egykori basszer/énekese spanyolországi elvonulás és „önnyugdíjazás″ után megjelenő második szólólemezén is erősebb, szórakoztatóbb és szerethetőbb dalokat ír, mint a szimfo-metálosok agytrösztje mostanában. Nem lehet véletlen az sem, hogy már az egyaránt finn és angol nyelven is megjelent 2019-es Mustan Sydämen Roviót (Pyre Of The Black Heart) is sokkal többet hallgattam, mint a Nightwish utóbbi „jó-jó, de azért nem estünk hasra tőlük″-kiadványait.

Nem áltatom se magam, se mást azzal, hogy teljes képem lenne a hazai extrém metál undergroundról, azt is bevallom, hogy inkább véletlenszerű, semmint tudatos, hogy mibe sikerül belenyúlni, amikor ebbe az irányba tapogatózom. Általában azt látom, hogy a legmélyebb bugyrokban sincs ok a panaszra, és ha pár jól sikerült példát kellene hoznom a nevezett színtér életképességére, akkor elég rámutatni például a Fattyú tavaly végre fizikailag is megfoghatóvá vált anyagára, vagy most az új Rothadásra. Hanyi Tibor és Lédeczy Lambert formációja a harmadik kiadványánál tart (jó, legyen kettő és fél, hiszen az első csak egy demó volt, még ha hivatalos terjesztést is kapott), és régisulis doom/deathben utazik, ha netán ez új információ volna.

Lendületes visszafogottsággal indítja új lemezét a Thornhill, és ha kósza ötletként netán a Deftones neve merülne fel bennünk a Dieselt hallgatva, hát akkor emiatt is legyünk büszkék magunkra magyarságunk mellett, veregessük meg hájassá kigyúrt vállunkat és nyaljuk körbe saját csimbókos szakállú pofánkat egy jó cuppanóssal. Pedig a nyitás még nem is annyira deftonesos, mint hinnénk, bár engem leginkább mégis a Koi No Yokan albumra emlékeztet, ott lüktet ez a fajta fojtott feszültség, ami közben még piszkosul húz is.

Cseppet megcsúsztunk ezzel az ismertetővel, de előfordul az ilyesmi, és összességében végül is nem hajt a tatár. Amúgy is mindennel kapkodunk manapság, szóval nekem igazából egyáltalán nincs ellenemre, ha néha érni hagyunk ezt-azt. Némi pihentetés után például most is tök jó érzés volt leporolni a még januárban megjelent March Of The Unheardöt, és szembesülni vele, hogy ugyanúgy tetszik, mint akkor, maximálisan méltó a 2022-es Days Of The Lost debüthöz. Nem véletlen, hogy szépen meg is indult a térképen ez a formáció, abszolút megérdemelt a dolog.

Lehet szeretni vagy nem szeretni az Arch Enemyt, de egy dolog biztosan nem vitatható el Mike Amott csapatától: valami egészen vérprofi módon egyensúlyoznak a kommersz kiszámítottság és az ihletett, autentikus dalszerzés határmezsgyéjén. Nem férhet hozzá kétség, hogy minden ízében lekerekített, a közönség igényeit célzottan és maximális mértékben kiszolgáló terméket kapunk tőlük, nekem ugyanakkor ezzel együtt sem támad soha kellemetlen érzésem a lemezeik hallatán. Másképp fogalmazva: kicsit biztosan másmilyen lenne a végeredmény, ha nem fejlődtek volna komoly nézőszámokat vonzó gépezetté az évek során, de azt azért nem hiszem, hogy szívük szerint a mostanitól gyökeresen eltérő dolgokban utaznának.

A tizennegyedik lemezen viszonylag kevés zenekar képes újat mutatni. Dani Filth még az illúzióját is el akarta kerülni annak, hogy a Cradle Of Filth esetében valami ilyesmi lenne a cél, hiszen már a felvezető nyilatkozatokban is a banda két legnagyobb árnyékot vető klasszikusát emlegette. A The Screaming Of The Valkyries ettől még persze nem lett sem Dusk And Her Embrace, sem Midian, bár egészséges mértékben azért kelt némi nosztalgiát. De ez az ilyen korú bandáknál már-már óhatatlan és nem is kell hozzá túl sok, maximum néhány régi időket felelevenítő fűszer.

Dario Lorina még tizenéves fejjel kezdte az ipart, méghozzá olyan előadók oldalán, mint Jani Lane és Eric Martin, de később játszott a Lizzy Bordenben, készített szólólemezeket, most pedig immáron több mint tíz éve gitározik Zakk Wylde partnereként a Black Label Societyben. Utóbbi a Pantera dolgai miatt kissé takaréklángon üzemel az elmúlt években, így Dario közben összehozott egy saját bandát is. Ez lenne a Dark Chapel, ahol Brody DeRozie gitáros, Mike Gunn basszer és Luis Silva dobos a mikrofont is bevállaló főszereplő társai.

Indítsunk egy erős állítással: a Whitechapel épp megmenti a death metalt. Mert hogy a death metal halott. Ez mondjuk inkább tautológia, semmint kritika, de attól még igaz. Félelmetes, mennyire kiüresedett, mennyire unalmassá vált a mai death-színtér. A régi bandák még erőlködnek, néha elcsípnek valamit a régi fényükből, az újak meg szintén a régiek fényét csipkedik. Ennek az összevissza csipegetésnek meg, jobb esetben, egy sor fénymásolat lesz az eredménye. Persze, technikailag kiválóak az újoncok is (itt mondjuk a 2000-es évek elejétől számítsunk), no de hol a saját arc? Hol az eredetiség? Hol az az egyedi íz? Hát sehol. Hol egyazegybe Cannibal Corpse-riffeket nyúlnak, hol At The Gates-harmóniákat lopnak, hol pedig Dismember-témákat csennek. És egy idő után baromi unalmassá válik a klasszikus gitártémákat és megoldásokat hallani újra és újra és újra és....

Katon W. De Pena ott bábáskodott a thrash metal műfaj megszületésénél, hiszen L.A. Kaos nevű csapatával már 1981-ben zajongtak. Ebből lett aztán a Hirax, meg a Raging Violence debüt 1985-ben. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, a tagok jöttek-mentek (2024 óta megint mindenki új), de még mindig Katon a főnök, a Hirax pedig ugyan 1989-ben feloszlott, ám 2000 óta újra stabilan működnek, leginkább mindenfajta nyomás nélkül, hobbiprojekt-jelleggel.

Adott egy rendkívül tehetséges, elképesztő hangi adottságokkal megáldott énekesnő, aki ráadásul még jól is néz ki. Mihez kezdjünk vele? Faragjunk belőle sztárt? Esetleg teremtsünk belőle istennőt vagy ikont? Ezek sem utolsó dolgok, azonban manapság már nem illik ekkora szavakkal dobálózni. Nem tudhatom, hogy a csapat egykori és jelenkori zenészeinek/producereinek mi volt az elsődleges céljuk, amikor beizzították Dorothy Martin karrierjét, de gondolom, hogy a legfontosabb feladat is a hosszútávra szóló terv része volt: jó dalokat kell írni. A korai lemezeken, de legfőképpen a legutóbbi Gifts From The Holy Ghoston ott is voltak erre a bizonyítékok, azonban képzeletben ide most tegyünk egy halvány pontocskát az ügy végére ceruzával.

Kétesélyesnek tűnt, mennyire lesz képes megállni a lábán Mike Sifringer nélkül a Destruction. Általában nem fetisizálom túl az effajta személyi kérdéseket, a világon nagyon kevés pótolhatatlan ember létezik, és ez alól nem kivétel a zenélősdi sem. De a már Mike nélkül készített első újkori lemez, a három évvel ezelőtti Diabolical nem sikerült különösebben meggyőzőre, inkább csak kellemes alapjáratot hozott. A Birth Of Malice-szel azonban most úgy érzem: minden fogaskerék a helyére kattant.

A brit Architects érdekes banda. Bár alapvetően a metalcore-vitrinbe lehetne őket bepakolni, mégis már a kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek a változatosságra, és aztán erre minden egyes lemezüknél rá is tettek egy lapáttal. Hol a matekozást (Nightmares), hol a durvulatot (Ruins), hol pedig a dallamosságot (The Classic Symptoms Of A Broken Spirit) részesítették előnyben, hogy csak néhány albumot említsünk, de mindeközben a metalcore-os, erősen riffközpontú alapokhoz is hűek tudtak maradni. Ha nagyon kritikusan, szúrós szemmel akarjuk nézni most már két évtizedre rúgó ténykedésüket, akkor azért húzható egy ha nem is erőteljes, de azért határozott vonal a dallamosodás irányába.

A Spiritbox viszonylag új zenekar, 2017-ben alakultak, a Tsunami Sea pedig még csak a második lemezük, mégis, már most egészen komoly cunamit (hahhaha) idéztek elő. Tényleg pofás volt az első albumuk, de itt a Shock!-on csak azért nem foglalkoztunk vele, mert tudtuk, lesz ez még jobb is. Meg egyszerűen elsiklottunk felette. Nem úgy, mint most! Nehéz is lenne ignorálni a Tsunami Sea-t, mert rossz szóvicc ide vagy oda, ez a lemez tényleg erős lett.

Azzal akartam kezdeni ezt a recenziót, hogy néhány évvel ezelőtt nem mertem volna fogadni többé új Pentagram-lemezre. Aztán végiggondoltam a dolgot, és reálisan mérlegelve inkább úgy módosítanám a fenti tételt: Bobby Liebling hírhedt életstílusának fényében igazából sosem vehettük biztosra az aktuális albumuk megjelenésekor, hogy valaha is lesz még folytatása. Persze vannak még csodák ezen a világon – a tény, miszerint Bobby decemberben megérte a 71. születésnapját, a biológia területén gyarapítja ezek sorát. De ezúttal ugye még egy tényleg nagyon rút börtönös kitérő is színesítette az ábrát...

Jósa Tamást számos formációból ismerhetjük az Iron Maidnemtől kezdve a divideDon és a Rockstars Not Deaden át az Archaicig. A Brother Belmont pedig az első tulajdonképpeni szólóalbuma, amely leginkább talán a tavaly végleg feloszlott divideD zenei világát viszi tovább, ugyanakkor önálló lábakon áll. Már a fenti listából, akár ismeretlenül is leszűrhető, hogy Tamás nem egydimenziós figura, és az értő szem kábé a borító alapján is nagy biztonsággal tippelheti meg az itteni zenei irányultságot is.

Jó ideje úgy néz ki, hogy a Scour keretein belül Philip H. Anselmo és csapata tökéletesen kiaknázza a black metal és extrém metál iránti perverz hajlamait. Az eddig csak néhány EP-t elpotyogtató formáció végre úgy érezte, felgyülemlett bennük annyi düh, hogy abból egy teljes lemeznyit is érdemesnek tartsanak rázúdítani a romantikára áhítozó közönségre. Ennek mi, törékeny lelkek bizony csak örülhetünk, hiszen nincs is annál szebb, mint ha valami annyira szélsőségesen extrém, mint amilyen a Scour. Csakis ilyesmivel lehet újra egyensúlyba zökkenteni Frontiers-kiadványoktól megcsömörlött, megszédült lényünket.

Nálam annak idején még a 2010-es, kettes számú New Religion lemezzel került fel a térképre a Crazy Lixx és máig is azt tartom a legjobbjuknak, bár azóta sem nagyon lehet rájuk panasz. Minden lemezükön akad néhány állati erős dal, alapvetően az összes albumuk jól hallgatható, a töltelékek aránya azonban eltérő, így jó hírrel szolgálhatok: a Thrill Of The Bite egyértelműen az életmű felső traktusában helyezkedik el. Kifejezetten lendületes, harapós és fogós anyagot szállítottak Danny Rexxonék, akik ugyan most sem csinálnak semmi 1990 utánról eredeztethetőt, de ezen a mezsgyén így is kialakították a maguk jellegzetes stílusát.

Emlékszik még valaki azokra az időkre, amikor a deathcore meg a metalcore az „új" szinonímái voltak? Nem azt mondtuk, hogy veszek egy új alsógatyát, hanem hogy veszek egy deathcore alsógatyát. Új barátnő? Metalcore barátnő! Minden új album metalcore album volt, és az új miniszterelnök is csak deathcore miniszterelnök lehetett. Najó, talán nem így volt, már mindegy is. A lényeg, hogy fontos vérfrissítést jelentett ez a két zsáner a 2000-es évek elején, amikor a megannyi korábbi stílusból összeugrott és megszilárdult. Aztán úgy tűnt, ez az út vége, a kezdet és a befejezés, ennél jobb, tökéletesebb, egyszerre dallamosabb és keményebb zene már nem lehet. Legalábbis sokáig így volt. De most mégis ott tartunk, hogy ha mondjuk feltesszük az All That Remains 2004-es This Darkened Heart című bakelitjét, és aztán a telefonunkon kikeressük az új track listájukat a Spotify-os fiókunkban, akkor igen jelentős különbségeket fogunk hallani. És valami hasonló jelenség szinte minden core-os bandánál fellelhető. Hogy mindebből mi következik? Azt én honnan tudjam?