CD kritika

Viszonylag sok idő telt el az előző Cradle Of Filth-album óta. Persze minden relatív: jó három évig turnéztak utána, aztán a jól ismert helyzet kollektíve meggyalázta a világot, így nem meglepő, ha az általános csúszás-halasztásból az Existence Is Futile sem maradt ki. Ez a lemez már tavaly októberben kész volt, és még akkor télen ki is jött volna az eredeti tervek szerint. Mondjuk, így legalább a jubileumi évben jelent meg (épp idén harmincéves a zenekar), ami tuti nem volt tudatos, pedig remekül lehet(ne) vele példálózni.

René Magritte szürrealista festőnek van egy híres képe, a Szeretők, amely egy párt ábrázol, akik csókolóznak, ám arcukat lepel fedi (pedig hol volt még akkor a pandémia!). Ezt a festményt gondolta tovább a Monolord The Weary című remek videoklipjében, ami a lepellel burkolt fejű pár egymásra találását, majd szétválását mutatja be, és a darabból áradó szomorúság és levertség egészen precízen jeleníti meg a csapat ötödik stúdiólemezének lényegét. Mert bizonyos szempontból a Your Time To Shine címre keresztelt anyag a legmélyebb Monolord lemez, ami súlyra talán egy fokkal elmarad ugyan elődeitől, ám sajátságos hangulata és atmoszférája olyan szépen szippant magába, hogy hatása alól hetekre nem szabadulsz. Persze, nem változtak nagyot, talán csak a No Comfort által felvázolt irányba történő mind következetesebb menetelés történik, és ahol eddig a Sleep hatása volt a meghatározó, ott mára egyfajta Pallbearer-rokonság figyelhető meg.

Nincs és nem lesz sosem olyan formáció, amelyik a mára legendássá érett Type O Negative örökébe léphet. De létezik egy zenekar, amely továbbviheti a Green Man örökségének bizonyos hangulatait, és ez a Sal Abruscato által vezetett A Pale Horse Named Death (Johnny Kelly már nincs a csapatban). Ezzel a két mondattal kevesen állnának le vitázni érzésem szerint. A kiszámíthatóan, kétévente érkező lemezek leírnak egyfajta csapásirányt és amplitúdót, ami a kezdeti „hú, végre valami hasonló és hiteles" érzéstől a „hát ez bizony egykaptafa és kiszámítható" célvonalba ért a negyedik kiadvánnyal. Tegyük hozzá, a Type O Negative minden volt, csak kiszámítható nem, még akkor sem, ha azonnal felismerhető és markáns zenei világban mozogtak: minden egyes lemezük más és más atmoszférát, szellemiséget és érzésvilágot hordozott.

Amióta az eszemet tudom – tehát nagyjából tizenöt éve – a kezdetektől fogva követője vagyok a Nomad zenekarnak: a bemutatkozó anyaguktól a legutolsó Kilépő címet kapott sorlemezükig ismerem minden megmozdulásukat, és még annak ellenére sem tudtak elriasztani maguktól, hogy az utóbbi években bizony egyre inkább ráfordultak egy kommerszebb irányra. A csapatnak véleményem szerint a közérthetőbb dalok is ugyanolyan jól állnak, mint a korábbi cizelláltabb dolgok, amelyekben valójában ugyanúgy ott voltak a potenciális dallamok, csak vadabb, tüskésebb keretekbe csomagolták őket. Juhász Marci egyedi hangszíne pedig csatlakozása óta meghatározó pont volt az alakulat történetében, így sokan megdöbbenve fogadhatták az idén januárban bejelentett hírt, miszerint az énekes a jövőben inkább a szólókarrierjére szeretne minden erejével koncentrálni, és inkább elbúcsúzik a zenekartól.

Bár nem létfontosságú kiadvány, amit lélegzetvisszafojtva vártunk, már a megjelenés napján eldöntöttem, hogy muszáj írni a Turning To Crime-ról. Egyszerűen azért, mert irtó jó kedvem kerekedett tőle, amikor aznap délelőtt egy italozós wellness hétvége helyszínére autózván betettem. Persze nyilván már eleve pozitív alaphangulattal indultam, de az esőfüggöny nem különösebben segített volna ennek fenntartásában. Aztán felcsendült az első pár taktus, és ugyan a nap nem sütött ki, de széles vigyorral, a kormányon a ritmust ütögetve és némi nyakmozgatással asszisztáltam végig az ötven perces feldolgozáscsokrot. Ja, merthogy ugye ez egy cover-album, de még véletlenül sem abban merül ki, hogy kedves öreg bácsik még kedvesebb és még öregebb bácsik poros slágereit játszogatják unalmukban karantén idején.

Gondolom, nem én voltam az egyetlen, aki módfelett várta már, hogy Gary Holt végre hazataláljon a saját zenekarához. Nem mintha az Exodus ne futott volna nélküle is remekül, és hát a Slayer is vele tudott igazán túlélni szegény Hanneman halála után, Exodus-album viszont nyilván nincs nélküle, a Slayer-állás pedig még úgy is elszívta ennek a lehetőségét, hogy oda épp túl sok kreatív energiát nem kellett Gary úrnak betolnia. Ha a Slayer nyugdíjazásának volt bármi pozitív hozadéka, az az Exo-gépezet felpörgése volt (illetve mellékfolyományként, hogy a felszabadult Kragen Lum jobb híján tető alá hozott egy új Heathen-albumot, aminek amúgy szintén itt volt már az ideje). Előzetesen ők maguk is kiemelten lelkesnek tűntek, és egy nyers, végtelenül agresszív lemezként promózták az új művet, ami engem fel is villanyozott, mi több, az első előzetes dal alapján alátámasztottnak is éreztem a dolgot. Elsőre el is vitt magával a lelkesedés a teljes anyag kapcsán is.

Érdekes néha ellamentálni azon, vajon mi az oka annak, hogy egyes csapatok idővel szupersztárstátuszba emelkednek, míg mások megrekednek egy adott szinten, ahol népszerűségük jobb esetben csak stagnálni, rosszabb esetben pedig csökkenni kezd. Aki bármilyen szinten is aktívan foglalkozik a zenekarosdival, nyilván feltette már magának ezt a kérdést, ahogy az is világos, hogy nincs sem egyértelmű válasz, sem sikerrecept. És erre a Brainstorm az egyik legkézenfekvőbb bizonyíték.

Többször is előkerült a kommentszekcióban, hogy hol van már az új Mastodon kritikája, ami az egyik oldalról teljesen jogos, hiszen az év egyik legfontosabb albumáról beszélünk. Viszont nem tagadom, én a magam részéről kifejezetten egészségtelennek tartom azt a hozzáállást, ami egyébként nemcsak a zenehallgatásunkra jellemző manapság, hanem úgy általában mindenre. Mert most amúgy tényleg, reális, hogy az ember kellően megemésszen egy 86 perces, tizenöt dalos dupla lemezt egy nap, vagy akár egy hét alatt, pláne egy ilyen összetett, komplex, bevallottan hosszú távra dolgozó csapatnál? Nem feltétlenül.

A szuppergruppok korában a legkevésbé sem példa nélkül álló, ám ettől még nem túl szerencsés alapállás, amikor egy zenekar háttérsztorija izgalmasabbnak bizonyul a tényleges produkciónál. A Dold Vorde Ens Navn esetét is ide sorolom, fenntartva, hogy esetemben olyan irreálisan felfokozott várakozásnak kellett volna „megfelelnie" az oslói kvartettnek, amelyről én magam is belátom, hogy megugorhatatlan. Viszont nem tehetek róla, amikor pár éve Håvard Jørgensen kitalálta, hogy újra black metalt szeretne játszani... hát, mondjuk úgy: meglehetős izgalomba jöttem. Az úriember a norvég feketefém kvltikvs figurája, alapító tagja volt annak az Eczema nevű bandának, amelyből Sigurd „Satyr" Wongraven csatlakozását követően a zsáner egyik legpatinásabb alakulata jött létre. Jørgensen neve viszont sokkal inkább az Ulver környékéről kell, hogy ismerősnek tűnjön, lévén meghatározó szereppel bírt Garmék „black metal trilógiájának" világra segítésében. Egészen 1998-ig, a Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven And Hell lemezig tartozott a farkasok kötelékébe, hozzátéve, hogy az utóbbi album már egyértelműen nem róla/neki szólt.

Úgy tartja a kritikaírói „szabálykönyv", hogy legyen idő egy-egy új lemezt érlelni, a mélységeit felfedezni, és gyakorta az angol idióma is megszívlelendő, a don't judge a book by its cover, azaz ne ítélj elsőre/külső alapján, de az a helyzet, hogy vannak zenék, amelyek egész egyszerűen elsőre beütnek, és pont. Persze ehhez az is hozzátartozik, ha valamit tényleg NAGYON vársz (ami mostanában egyre ritkább, legalábbis nálam), akkor az első hallgatáshoz mindig kapcsolódik egyfajta „egyszer az életben"-érzés. Nos, Jerry Cantrell új nagylemezéhez pont így álltam hozzá, Jerry meg amúgy is a szívem egyik csücske, amit sosem titkoltam errefelé sem.

Tényleg nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy lesem az alkalmat, mikor lehet rúgni egyet a Bullet For My Valentine-on, de már az új album felvezetése kapcsán is nagyon nehéz volt megőriznem a komolyságomat a „felzabáljuk a vasat is"-típusú nyilatkozatok, illetve az előzetes dalok visszaszigorodása hallatán. Nem tudom, hogy Matt Tuckék tényleg azt tervezik-e, hogy innentől fogva minden egyes dallamosabb, kommerszebb kísérlet után hamut szórnak a fejükre, és leszállítanak egy „ilyen súlyosak még sosem voltunk"-jellegű albumot, de ha az arányok el is térnek, a minta most is hasonló a Gravityhez képest, mint előtte a Temper Temper és a Venom viszonylatában: egy sima, egy fordított. Viszont zeneileg ezúttal szerencsére abszolút meggyőző a végeredmény.

Érdekesen alakult át a kapcsolatom a Frontiers kiadó istállójához szerződött, egyen-hangzásokba csomagolt csapatokkal az utóbbi években. Egyrészt eléggé fárasztó már a napi szinten tízesével ránk zúdított, hasonló felfogásban működő friss alakulat, de a jól bejáratott nevekről sem lehet manapság már minden esetben ódákat zengeni. Az eleinte még izgalmas melodikus rockban utazó svéd Eclipse utolsó két hangzóanyagánál is már úgy éreztem, hogy a fő dalszerzőként és a formáció motorjaként is egyaránt működő Erik Martenssonnál majdhogynem teljes mértékben elfogytak az igazán ütős ötletek, és a legnagyobbat dörrenő petárdáit is mind eldurrogtatta már az Armageddonize idején, ami a zenekar talán legerősebb dalgyűjteményeként is aposztrofálható.

Vannak lemezek, amikről egyszerűen semmi értelme sokat pofázni. Amikor adva van egy – megszakításokkal bár, de – bő három évtizede üzemelő rock and roll gépezet (legyen mondjuk a Wildhearts), egy ezer közül is azonnal felismerhető, már a kezdeti időkben kikristályosodott stílussal, ami sokadjára is lepakol egy olyan anyagot az asztalra, hogy az kábé összecsuklik alatta. Ilyenkor aztán elég lenne annyit írni, hogy energia, súly, dallam, gúny, kreativitás, hangulat, egyszerűen minden itt van, ami miatt eddig szeretted őket, hallgasd meg ezt is, imádni fogod! Ha a korábbi album gyengébb volt, esetleg odamondhatjuk még, hogy az új ezúttal kiköszörüli a csorbát, ha meg már az is bevitt egy gyomrost, akkor azt, hogy megyünk tovább a lenini, akarom mondani, gingeri úton.

Szokás szerint teljes csendben érkezett meg a német Paradox friss albuma, amely már a nyolcadik a sorban. Ha eddig lemaradtál volna a germán másodvonal egyik legstabilabb csapatáról, akkor annyit érdemes tudnod róluk, hogy dallamos thrash metalban utaznak, a hőskorban pedig két nagylemezig jutottak. 1991-ben aztán jött egy hosszabb leállás, 1998 óta viszont stabilan léteznek az énekes/gitáros Charly Steinhauer irányítása alatt, akit az sem tudott megállítani, hogy néhány éve komoly problémák voltak a ketyegőjével.

A legjobban talán akkor járunk, ha egyáltalán nem akarjuk megfejteni, mire fel az az ellenállhatatlan közlésvágy, ami egy évtizedes rákészülés után végre napfényre csalogatott egy újabb Bizkit-albumot. Valószínűleg semmi nem történt volna, ha erre nem kerül sor, mint ahogy akkor sem, ha egy hangnyi új zenét sem hallunk Jacksonville leghírhedtebbjeitől a 21. században. Arra azért jó volt ez a huszonegy év, ami a harmadik évezredből és a Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water megjelenése óta eltelt, hogy a banda irányába tett elvárások időközben gyakorlatilag elpárologtak.

Noha eleinte sokan kételkedtek, szerintem mára a józanabb Accept-rajongók többsége azért belátja: aligha történhetett volna velük jobb dolog a csapat Udo Dirkschneider nélküli újraindulásánál. Ha nagyon lesarkítom, ma gyakorlatilag kettő működik a patinás bandából, és szállítja menetrendszerűen a lemezeket, vagyis aki otthonosan érzi magát ebben a jellegzetes zenei világban, bőven kap hallgatnivalót. Nyilván akadnak különbségek a Mark Tornillóval felálló Accept és az U.D.O. között, de a lényeg ugyanaz, és ez teljesen rendben is van így. Ha meg még azt is hozzávesszük, hogy a smirglihangú törpe Dirkschneider brandjét is beleszámítva három különböző formáció is rója az utakat ezekkel a dalokkal – már persze ha épp nincs világjárvány –, tényleg nem tudom, kinek lenne jogos kifogása az ellen, hogy így alakult a történet.

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy végletekig kitartó, hűséges rajongója leszek a New York-i mestereknek, azonban amikor Mike Portnoy tizenegy évvel ezelőtt beadta a felmondását, ez a meggyőződésem már nem állt annyira betonbiztos alapokon. Nem mondom, hogy rajongóból trollokat megszégyenítő fikagépezetté minősültem át, de az olyan feltételezések, mint mondjuk az „ez azért mégiscsak a Dream Theater, ami csakis kikezdhetetlenül magas minőséget képvisel", némileg elvesztették a jelentőségüket. Mondom ezt úgy, hogy én még a sokak által mélypontként elkönyvelt The Astonishinghez is nyitottan álltam hozzá, és megtaláltam benne a kiemelkedő momentumokat, hiába veszett oda a varázs már sok-sok évvel azelőtt.

Rolf Kasparek, vagyis ismertebb nevén Rock 'n' Rolf hosszú időn keresztül mindent megtett, hogy lerombolja azt a nimbuszt, amit a Running Wild vezéreként a hőskorban felépített. Mert lehet ugyan gúnyolódni a germán metál kalózmániás alapbrigádján és kapitányukon, de az kétségtelen tény, hogy régi anyagaik a műfaj ugyanakkora klasszikusai, mint a Helloween vagy teszem azt, a Heaven's Gate mai napig könnyes szemmel emlegetett örökzöldjei. Az évek során egyszemélyes projektté züllesztett „zenekar" kiadványai azonban sajnos jó sokáig igen ügyesen feledtették a Black Hand Inn, a Port Royal vagy személyes kedvencem, a Pile Of Skulls erényeit, mígnem a végére az ember hajlamos volt leginkább csak egy legyintéssel elintézni Rolfot és életművét. 2016-ban aztán majdhogynem csoda történt: megjelent a Rapid Foray, ami simán a legjobb cuccuk volt évtizedek óta, és szerencsére a friss Blood On Blood is követi ezt a vonalat, sőt, túl is tesz elődjén.

Oké, akkor nem tehetek mást, és miután néhány kiegyensúlyozatlanabb, ellaposodott lemez után a Trivium zsinórban letette az asztalra a harmadik baromi jó albumot, betudom Alex Bent dobos érkezésének, hogy Matt Heafyék visszataláltak a 2000-es évtizedben mutatott csúcsformájukhoz. És egyébként lehet, hogy nem is mondok nagy hülyeséget ezzel, hiszen a korábban megállíthatatlannak tűnő floridai csapat a társalapító Travis Smith 2009-es távozása után kezdett el meglassulni. Nálam legalábbis egyértelműen a Shogun után szakadt meg a pozitív tendencia. Három, hosszabb távon be nem vált ember után azonban a jelek szerint megtalálták a gépezet negyedik fix fogaskerekét, és azóta nem is nyúltak mellé.

Meglehetősen régi már a kapcsolatom a Ministryvel, olyannyira, hogy mára törvényszerűen egy kissé meg is fáradt. A Bush-szapuló trilógia záródarabját jelentő The Last Suckert (amely egy rövid ideig úgy tűnt, az egész Ministry-sztorit is lezárja) még egészen remeknek tartottam, később azonban mintha elvágták volna a dolgot. A Relapse egy meggyőző visszatéréshez igencsak karcsúra sikeredett, a From Beer To Eternityre őszintén bevallva már nem is nagyon emlékszem, az AmeriKKKant pedig nagyrészt kifejezetten idegesített. Ennyi fiaskó másnál már bőven elég lett volna ahhoz, hogy elbúcsúzzunk egymástól, a Minisztériumot azonban két és fél éve (ismét) elcsíptem élőben, és azon felül, hogy hallásom egy nem elhanyagolható részét elvesztettem azon az éjszakán, be kellett vallanom: Alien Jourgensen és csapata még mindig csont nélkül képes arra, hogy lehántsa a bőrt a képünkről. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy a COVID-19 miatti kényszerpihenő frusztrációja olyan kreatív energiákat fog felszabadítani benne, amitől mindenképpen érdemes lesz megfülelni a tizenötödik (!) Ministry-stúdiólemezt. És bizony nem is tévedtem.

Többször is tervben volt már, hogy meg fogok „emlékezni" a finn Leverage éppen aktuális kiadványáról, de sajnos eddig ez valamiért mindig elmaradt. A hiányosságot pótolandó – meg úgy egyébként is – most már nem halogathatom tovább az ügyet, ugyanis ez a csapat már sokadszorra szolgált rá, hogy szélesebb körben is megismerjék. Utóbbi persze ezúttal sem fog megvalósulni, mivel az általuk űzött játék az a fajta igényes progresszív rock/metál, ami jellemzően abszolút népszerűtlen a nagyközönség körében.

Jött ez a dögvész tavaly, és teljesen kinyírta az alkalmat, hogy a szuperül sikerült első részt, tehát az Aeromantic lemezt élőben is megünnepelhessük, ugrott ugyanis a csapat turnéjának nagy része, így az amúgy se nagy számú koncertélményeim közé a budapesti állomás már nem kerülhetett be, azt is törölték. Az előadók jó része úgy próbálta felszínen tartani magát, hogy néhány havonta kiadtak egy-egy dalt, netán kisgyűjteményt (EP), remélvén, hogy pár morzsa jut hozzájuk a jogdíjakból ekképpen, vagy mert egyszerűen az alkotói vágy ilyen módon tört utat magának.

Eleinte minden abba az irányba hatott, hogy ne rokonszenvezzek a trondheimi Bokassával. A norvég punk/stoner/hardcore/metál-trió eleinte amolyan hipszter-líblingnek tűnt nekem, és az ilyesmi eleve el szokott riasztani, meg azt sem tartom különösebben menő vagy ironikus/vicces/trendi üzenetnek, ha valaki elmebeteg tömeggyilkosokról nevezi el a zenekarát. Aztán persze egyre több jót olvastam róluk – Lars Ulrich is isteníti őket mások mellett –, így belehallgattam a dalaikba, és meg kellett állapítanom, hogy a csapat tényleg rendben van. Nem ők a legnagyszerűbb dolog a világon a szeletelt kenyér feltalálása óta, de mindenképpen élvezetes, ahogy nyomják.

Howard Jones és Francesco Artusato nagyon jó irányba indult el a Devil You Know-ból lett Light The Torch első albumával, a 2018-as Revivallal, és ezen a csapáson folytatják a kettes nagylemezzel is. Vagyis a recept nem változott: a két főember múltja a zene gyökereit tekintve továbbra is tisztán kitapintható a végeredményen, viszont a zene ízesebb, klisémentesebb a közös kezdeteknél. Kicsit sajnálom, hogy az utóbbi évek nem kedveztek a normális zenekari építkezésnek, mert ezekkel az arcokkal és ezekkel a dalokkal ennek a bandának már jóval előrébb kellene tartania.

Billy Idol a legklasszabbul korosodó pop/rocksztárok egyike, a műfaj mindegy is, a nevében meg amúgy is benne van, hogy ki ő, illetve, hogy még mindig ki ő: idol, egy letűnt korszak bálványa. Cirka negyvenöt éves pályafutása alatt elképesztően kevés, összesen hét nagylemezt készített (a karácsonyit nem számolom bele) saját nevén, ami akárhogy is nézzük nem túl sok, de legalább elmondható róla, hogy akkor szólalt meg, amikor tényleg volt mondanivalója. Ez utoljára 2014-ben történt, azóta persze járt nálunk szerencsére, meg jövőre is jön, ha az Univerzum is úgy dönt. Addig is, hogy ne unatkozzunk mi sem, örök bajtársával, Steve Stevensszel feldobott a Youtube-ra egy kiváló húszperces szobakoncertet (elképesztően cukik, de tényleg), és most megjelentettek egy EP-t, négy dallal. A hosszú lemezek korszaka lejárt, ők is érzik a változást, meg tényleg minek nyújtsák túl, ha négy dallal is el tudják mondani amit gondolnak, éreznek. És milyen jól tették ezt!

A KK's Priest esetében nagyjából már a név elárul mindent, a felállás meg aztán főleg, hiszen a csapatban két partvonalra tett/sodródott egykori Judas Priest-harcos egyesítette erőit. Ráadásul K.K. Downing gitáros és Tim „Ripper" Owens énekes mellett eleinte még a régóta felszívódott Les Binks doboslegenda is ott tevékenykedett. Nyilván ez egy sokkal kisebb volumenű történet az anyabandánál, de azért elég egyértelműnek tűnik a lényeg: ha nem is feltétlenül ellen-Priestet akart létrehozni a nyilatkozatai és – amúgy tök jó – könyve alapján meglehetősen sértett Downing, kétségtelenül van ebben az egész sztoriban egy fricska. Még az egyértelmű és érthető személyes, illetve marketinges szempontok mellett is.