CD kritika

A Children Of Bodom amolyan kedves kakukktojás a műfajok között. Az abszolút klasszikus európai heavy metal témákra épülő nótákat körülölelő hamisítatlan északi black károgás, a barokkos részek, dübörgő szintitémák, csodálatos ízes dallamos gitárszólók valami furcsa és egyedi eleggyé állnak össze.

A borítón ott virít az elmaradhatatlan kaszás rém + tó, mely a zenekar nevét is adta, gyönyörű királykékben a színskála piros és zöld korábbi felhasználása után. Itt a friss stíluskavalkád, ahogy azt már megszokhattuk Bodom csemetéitől.

Nem lehet túl sok okosságot hozzátenni a Blooddrunkhoz amellé, amit már eddig is tudtunk a Children Of Bodomról. Alexi Laiho bandája az elmúlt egy évtized során bejáratott márkanév lett, ráadásul különösen a tinédzser közönség körében stabilan tartják is magukat a legnépszerűbbek között.

Nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy valaki, aki nyitott szemmel/füllel követte az elmúlt néhány év hazai undergroundjának történéseit, ne találkozott volna a Chief Rebel Angel nevével. A Death Rock City ugyan még csak az első albuma e díszes kompániának, azonban már cirka négy éve riogatják fülbemászó death and roll muzsikájukkal a koncertre járó ifjúságot.

A Chickenfoot nemcsak amolyan kvázi-szupergroup, amire a kiadó sütötte rá ezt a csalogató bélyeget, hanem tényleg az, hiszen a vidám, bár cseppet szerencsétlen elnevezés Sammy Hagart, Joe Satrianit, Michael Anthonyt és Chad Smith-t rejti. Kell ehhez a névsorhoz bármi extra magyarázat? Ha igen, nagyon fiatal lehetsz, vagy szimplán rossz helyen jársz...

A 2006 tavaszán alakult budapesti csapat könnyed hangzású, ám igencsak kétes emlékű nevet választott magának. A Checkpoint Charlie ugyanis a leghíresebb katonai ellenőrzőpont (lényegében egy kis fabódé és annak közvetlen környezete) volt a Vasfüggöny legvészesebb függönyrojtjában, Berlinben. Mint a kétpólusúvá lett világ határán álló ütközőzóna, látott jó pár tragikus kimenetelű átjutási kísérletet, míg végül 1990-ben letette a szolgálatot.

Elég rég – konkrétan az Iced Earth 2004-es The Glorious Burden lemeze óta – nem nagyon hallottunk az annak idején az Acheronban felbukkant, majd a Death-ben és a Control Deniedban ismertté vált Richard Christy überdobosról. Mindennek persze megvan a maga oka, Richard ugyanis manapság a lábgépek mániákus taposása helyett inkább Howard Stern műsoraiban komédiázik, és hülyére is keresi magát a legfelkapottabb amerikai rádiós mellett.

Gótikus metal Finnországból, még a nyáltengeren innen. Búgó (darkos) énekhang, tökösen egyszerű riffek, hatásvadász, szívfacsaró dallamok, a háttérben női vokál. Már az első számmal (Colder) széttépik azok lelkét, akik érzékenyek az ilyen hangulatokra. Telesírt papírzsebkendők veszik körül a kedves hallgatót, amit nem is hagynak annyiban, mivel a második nóta már picit lendületesebb, életigenlőbb. Ha az első dalnál az Entwine, itt inkább a Sentenced ugrott lelki szemeim elé.

Valami ismét megmozdult a felszín alatt. Lehetséges, hogy a Chargerből lesz hamarosan az undergorund egyik következő vezércsapata egy új mozgalom élén, mert a brit ötös képében a Peaceville a néhány évvel ezelőtt feloszlott Iron Monkey, az Eyehategod és a Today Is The Day-/Neurosis-vonal hagyományainak ápolóit karolta most fel.

Nagy szerényen demóként küldte el a csapat gitárosa, Henrik Rangstrup (aki egyébként a Sinphonia nevű csapat tagja is) a cd-jüket, annak ellenére, hogy korrekt nyomdai borítója van (ami nem a demók sajátja ugye), és maga a zene sem éppen demós szintű hangzás és minőség terén sem. Így "orvul" inkább a cd kritikák közé rakom őket. Mert megérdemlik.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a Chaos Conspiracy elnevezés – mintha kicsit klisés lenne, de mindegy - hallatán valamiféle elborult, jazz metalos témahalmozást vár. Az itáliai fiatalok célja is ilyesmi lehetett bemutatkozó albumuk készítése során, az infólap is afelől kíván meggyőzni minket, hogy a csapat nem ismer zenei határokat. Dicséretes dolog, a gond csak az, hogy van még pár olyasmi, amit nem ismernek. Például, hogy hogyan kell megjegyezhető, urambocsá' némiképp fogyasztható nótákat írni.

Old school death metalt játszik a finn Chaosbreed. Vastag riffekkel. De hogy ne húzza el a száját senki, hogy "már megint egy új death zenekar", annyit elárulok, hogy a tagok azért ismertek már innen-onnan.

A gejzírek szigetéről, Izlandról érkezett a Changer 4 dalt rejtő EP-je. A csapat 1999-ben alakult, 2001-ben adták ki az első EP-jüket, 2004-ben pedig Scenes címmel az első lemezt. Utána tagcseréltek, és zenei irányt is váltottak (bár azt nem írják, az előző milyen volt).

Svéd csapat, akik tipikus 80-as évekbeli, amerikai dallamos hardcore-t játszanak, enyhén punkos ízekkel. Energikusak, gyorsak, agresszívek, kiabálósak, elég klasszikusan ronda rokkendrollos gitárhangzással.

Hirtelen sehova nem tudtam tenni azt a nevet, hogy Chain Collector, majd némi kutakodás után kiderült, hogy ez egy norvég projekt, ahol igencsak illusztris nevek játszanak együtt. Goran Bomann gitározik (Carpathian Forest), Anders Kobro dobol (Carpathian Forest, Green Carnation, Last Call Inc.), Kjell Jacobsen szintén gitározik (Neon God) és Kjetil Nordhus énekel (Trail Of Tears, Green Carnation).

A denveri Cephalic Carnage nem tartozik a bolygó épeszű zenekarai közé, de a maguk nemében közel tökéletes, amit csinálnak. Zenéjük valahol a grindcore-ban gyökeredzik, mindegyik dalban felbukkannak a jellegzetes blastbeatek, ám az arcoknak kiváló érzékük van ahhoz, hogy miként lehet izgalmassá, változatossá varázsolni ezt a hihetetlenül durva muzsikát.

Előfordulnak érdekes dolgok a metal színtéren, ez tény. Magát komplexnek és technikás death metalnak valló zenekar ezer meg egy van, ténylegesen komplex és technikás már jóval kevesebb. Ez a szép kifejezés ugyanis nem azt jelenti, hogy egymásra dobálunk egy csomó riffet és gyakrabban változtatjuk a tempót, mint egyszeri magyar ember a véleményét, mert akkor bizony esetlegesen egy hallgathatatlan borzalmat kapunk, erre van jó pár példa a világtörténelemben. Szóval ennél jóval több kell, persze, hogy mi az, azon lehet bőven vitázni: eredetiség, ötlet, ki tudja, egy biztos, kevés igazán jó banda van, akire igaz ez a meghatározás.

Öt másodperce se szólalt meg az alapvetően hősmetal alapú olasz brigád első dalának zenei alapja, mikor a szívem kiugrott a helyéről, a megüresedő helyét pedig a hasüregemből menekülő beleim összecsavarodott egyvelege foglalta el, miközben a szemeim helyet cseréltek a füleimmel. Röviden szólva majd' szívinfarktust kaptam a szörnyülködésbe oltott röhögőgörcstől.

Iiiiigeeeeen, visszatért kis kedvencem, gumi-Adolf és olasz vibrátóbrigádja! Még mindig kedvenc kritikám az előző lemezé (Non Plvs Vltra), mely megírása közben sikítva röhögtem a másfél hangos vibrátós Halford-imitátoron, aki a promófotókon úgy néz ki, mint egy Hitlermániás vágósertés miniatürizálva...

Ez a svéd csapat a vérbeli underground hozzáállást, a küzdeni tudást és a zene iránti maximális elkötelezettséget példázza. 1990-es megalakulása óta jó pár anyagot kihozott már pocsékabbnál is pocsékabb kiadói háttérmunkával (ezek a kiadványok hol teljesen elkallódtak, hol újrakiadásra kerültek évek múltán), miközben a tagság is gyakorta cserélődött; egy ideig rendes ütősük se volt, akkoriban dobgéppel dolgoztak. Nem tenném le a nagyesküt, hogy a Candlelight segítségével most biztosan révbe érnek majd, de őszintén remélem.

Az egyszer volt utsó korongja, mely 13 nótát tartalmaz az eddigi sorlemezekről. A death metalból indult csapat az évek folyamán gótikus metalra tért át, de ezt úgyis tudja mindenki, aki figyelemmel kísérte eddigi munkásságukat.

Mit lehet írni egy olyan bandáról, mely a Venom és a Slayer mellett gyakorlatilag egy személyben felelős a death és black metal irányzatok létezéséért? Sok zenekarra vagyunk hajlamosak kutyafuttában rámondani, hogy legendás, a Celtic Frost viszont tényleg az. Morbid Tales, To Mega Therion, Into The Pandemonium – e három lemez kétségtelenül a '80-as évek legkultikusabb és legtöbbet hivatkozott alapművei közé tartozik.

2004 nyarán alakult, tehát igencsak fiatal bandáról van szó, akik nem közelebb, mint Nebraska kies vidékén ténykednek. A fiúk – tiszteletreméltó módon – azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy európai jellegű speed/power metalt fognak nyomatni. Soha rosszabb választást! A népek közti jó barátság jegyében köreikbe fogadták az orosz származású Valentin Rakhmanovot: ugyan pöngesse már náluk a basszust, ha épp ráér. Az ötösfogat végül nekifogott egy trappokkal, gityóvirgákkal és eszementül száguldozó tempókkal teli album összetákolásának.

Finnek. Elég ennyi? No nem, ettől még nyomulhatnának ugye többféle vonalon. Nos, ez a fiatal hatosfogat a Sonata Arctica arculatot választotta magának, csipetnyi Rhapsody utánérzésekkel. A legkevésbé sem véletlen, hogy Jani Liimatainen (Sonata A.) nyomott fel vendégként egy szólót a srácok albumára...

Végre, végre, végre megjelent a Celebratum nevezetű norvég banda második nagylemeze! Olvasd el figyelmesen az előbbi mondatot, mert ilyen derűs és pozitív mondatot legközelebb csak a kritika végén láthatsz. Mikor először a kezembe került ez a korong, még jókedvem volt, gondoltam, végre egy igazi norvég true black horda, biztosan jó lesz. Sajnos a folytatás arról győzött meg, hogy van akinek van ötlete ott északon, és van akinek egy szlovák kiadó kell, hogy szerzeményeit ránk szabadítsa.

Egész ígéretesen indul az osztrák Cay-Os cd-je (a hangzástól eltekintve, ahol dobok szólnak a legrosszabbul, kb. úgy, mintha fekete, kocka alakú csodamasina lenne hús-vér dobos helyett), aztán meglepetésszerűen rájuk jön a tikatikázás, és ettől valahogy elerőtlenedik az egész produkció, ahelyett, hogy belenyomnának a padlóba jól. Érdekes módon a kezdeti tikatika nem fordul elő máshol, elég megtévesztő, hogy pár másodperc után a gyorsaságot felváltották lazább riffelésre.