CD kritika

Különös dolgok történnek a világban, ez a cd például úgy érkezett a kiadótól, hogy a zenekar ajánlott minket, miszerint küldjenek nekünk feltétlenül promót. Nahát. A Defiled japán csapat, örülök, hogy odáig eljutott a Shock! híre, egyébként gőzöm sincs, hogy is sikerült ez a mutatvány. Sebaj.

A MIBMusic válogatás cd-jét van szerencsém hallgatni, amelyen 18 különböző csapatot hallhatunk.

A Defecation, mint olyan, eddig sikeresen elment mellettem, pedig 1987-ben alakultak és olyan legendás nevek alkották, mint Mitch és Mick Harris, akik nevük egyezősége ellenére nem egy apától lettek fogantatva. Mondjuk annyira nem csodálkozom, hogy nem véstem be a zenekar nevét a memóriámba (a Meathook Seedét ellenben igen), mivel egy darab album és egy nagylemeznyi fiókban porosodó nóta után különböző problémák miatt a projekt megszűnt.

Nem igazán tudtam mire vélni elsőre ezt a zenekarnevet. A kiadótól eddig elég vegyes minőségű és stílusú zenekarok érkeztek eddig, néha sikerült nagyon gyenge produkciókat kiadniuk, néha meg belenyúltak a jóba. A The Defaceddel úgy érzem, nem kakiba nyúltak.

Sok okosat lehetne leírni egy Deep Purple lemezismertető kapcsán, a csapat kacifántos történetét véve alapul, annál is inkább, mert megint egy olyan poszton történt változás, amely miatt alapjaiban kellene, hogy megremegjen a talaj a zenekart alkotó úriemberek lába alatt. Mivel azonban a Purple már nem egy ilyen szituációt szerencsésen átvészelt, köztük maga Blackmore mester dér-dúr távozását, most sem kell aggódnunk.

Ritkán ugrom, ha interjúlehetőségről van szó, de úgy látszik, e téren nem tartozom a szerencsés csillagzat alatt születettek közé. Tavaly a Europe-ot az utolsó pillanatban lemondta (na nem a zenekar, hanem) a szervező, az idei év nagy csalódása pedig az, hogy a Purple kiadója akkorra adott időpontot, amikor éppen nyaralni mentünk. Ráadásul, mint utólag kiderült, egy rendkívül jó fej Ian Gillan volt az alany.

A Deep Inside Myself egy fiatal német csapat, akik két másik zenekarból (Gone Sadness és Hereafter and Now) alakultak. Mivel egyikük neve sem mond semmit, csak a zenekarnévből lehet következtetni arra, hogy ők is a gótikus metal mellett voksoltak, egy kis dark rockkal fűszerezve.

Az elsőlemezes Dedictedet már most a belga Textures-ként emlegetik, ami természetesen túlzás, ám valami csekély igazság azért rejtőzik a dologban. Belgium sem a masszív metalos rajongótáboráról híres, ezért is érdekes, hogy itt egy banda tőlük, akik az egyik legnehezebb irányzatot művelik, mely nem más, mint az agyas-matekozós-poliritmikus-progresszív-komplex-ésatöbbi metal, amit matematikus diploma nélkül maximum hallgatni lehet, érteni nem.

A Decubitus egy német death metal csapat, '93-ban alakultak és 2 demó elkészülte után az olasz Seven Art Music adta ki első albumukat. 5 tagot számlál a csapat, a szokásos hangszerkiosztással.

200 km/h átlagsebesség, tempó-és témaváltás-hegyek, farmermellények, felvarrók - a 80-as évek speed/thrash metalja tovább él! Nem épp rendes sorlemez jellege van a dolognak, inkább valami köztes anyag lesz ez.

Kétlem, hogy jelenlegi olvasóink közül tömegesen emlékeznének arra az időszakra, amikor itthon pezsegni látszott a progresszív metal élet. Igen, ez kb. a kilencvenes évek legvége, kétezres évek elejére datálható, amikor az ország különböző városaiban abszolút különböző felfogású, igényes és vállalható zenekarok működtek.

Talán most már eggyel kevesebb pontot adnék rá, mint akkor, csaknem hat évnyi várakozás utáni nagy lelkesedésemben, de ma is erős lemeznek tartom Ozzy Osbourne utolsó nekirugaszkodását, a Black Raint. Abba persze bele kell törődni, hogy az ilyen legendák esetében minden egyes új album megosztja a tábort. Márpedig létezik-e a metalban nagyobb legenda Ozzynál? Nem igazán...

Itt egy újabb Earache kiadvány, ezúttal a lengyel Decapitated által. Úgy látszik Lengyelhonban van táptalaja az efféle gyilkos, extrém zenéknek, a Vader sikere is ezt bizonyítja, de régebben is a thrash/black/death bandák nyomultak ott fenn.

A '99-ben alakult (igaz, akkor még más néven) formáció rengeteg tagcsere után 2005-ben kezdte el felvenni e hét számot tartalmazó EP-t, majd 2006 elején fejezték be. A zenei irány nagyjából klasszikus alapokon nyugvó deathes, doomos-gótikus elemeket is tartalmazó metal. Ha be akarnám lőni, itthon a Dying Wish játszott hasonló muzsikát annak idején. A dalokat igyekeztek fogósan megírni, egyszerű, de emlékezetes szerkezeteket használnak, dalok alkotásában még a kezdetek után állnak egy lépéssel, de nem akarnak többnek látszani, mint amit tudnak.

Hat év, öt stúdióalbum és egy újrakiadás; ez a német Debauchery eddigi mérlege, amiből jól látszik, a hörgős/gitáros/főnök Thomas és szedett-vedett hordája nem szeret tétlenül ücsörögni. Azonban mégsem értem, miért is bizsereg annyira a stuttgarti úriemberek hátsó fele, mivel gyakorlatilag a debütáló Kill Maim Burn óta ugyanazt a lemezt adják ki, csak más címen.

Harmadik albuma a csapatnak és saját bevallásuk szerint a legbrutálisabb black/death metalt öntik a nyakunkba, olyan példaképekkel, mint pl. a Venom, Mayhem, Iron Maiden, Sodom, stb. A brutalitás nem is hiányzik, tipikus ős-zúzással örvendeztetik meg a vaskalapos black/death híveket.

Itt ez a négy svéd szájbergyerek. Lehetetlen, vakegér kontaktlencséiket és bizarr(nak szánt), sötét fazonukat elnézve biztosak lehetünk benne: ők már a Manson-éra termékei. A második albumát kiadó Deathstars főbb ismérvei: zenéjük tartalmaz dark, gótikus stílusjegyeket, teljes mértékben modernnek nevezhető, rendelkezik némi indusztriál beütéssel, töménytelen elektronikával, effektelős-torzítós kütyüvel - ugyanakkor bizonyos pontokon még a black metallal sem rest összekacsintani.

Már elöljáróban leszögezem: jöhet bármi, ez itt egészen biztosan 2005 egyik legjobb albuma, és ha készítőinek csak egy kis szerencséje is van, már nem fog elsikkadni. Hogy miért is? Mert a vegytiszta hardcore felől érkező, az évek során egyre fémesedő kaliforniai Death By Stereo új, sorrendben negyedik lemeze minden erőltetés nélkül, teljesen természetes módon passzol a mostani amerikai underground főáramot jelentő metalcore-invázió keretei közé, ám egyszersmind sokban különbözik tőle és túl is mutat rajta.

Elég sokat kellett várni az új Death By Stereóra, hiszen utolsó lemezük, a Death For Life több mint négy évvel ezelőtt jelent meg. Arra a lemezre akkor azonmód nyomattam is a maximális pontszámot, amit azóta sem sajnálok, visszatekintve is az egyik legkerekebb album volt abban az egyébként is baromi erős évben, teli változatos, jobbnál jobb dalokkal.

Kiváló nevet választott magának ez a ránézésre tinikből álló formáció. Az info szerint hardcore, rock, metal, punkrock, jazz elemeket építettek bele a zenéjükbe. Ennek ellenére inkább valami emo-hatású, lazább rockzenét rejt a cd (na jó, metalt, vagyis emocore-t).

Második albuma ez a belga ötösnek, és ez is egy tipikusan olyan kiadvány, amelyre tökéletesen illik a szellemvonat kifejezés. Szinte láthatatlanul robog el az ember mellett ez a tíz dalos lemez, mely után úgy érzem, mintha háromnegyed órán keresztül nem is hallgattam volna semmit.

Eme cikk tárgya az idei év általam legjobban várt korongja, nevezetesen a Death Angel negyedik mesterműve, (a) The Art of Dying. Mestermű, így hál' istennek, csalódás ezúttal is elkerülve, csakúgy, mint a visszatérő Exodus esetében. Majd' 15 év után a filippínó gyerekek ismét egy olyan lemezt tettek le az asztalra, amire sajnos azt kell, hogy mondjam, csak a régi generáció bandái képesek!

A Death Angel négy évvel ezelőtti visszatérése, a The Art Of Dying erősen megosztotta a Bay Area egyik legizgalmasabb kultuszcsapatának táborát. Hiába volt lendületes, erős és szerethető anyag a 2004-es album, az azért nem képezhette vita tárgyát, hogy a filippínó unokatesókból álló banda utolsó és legjobb munkájához, az 1990-es Act III-hez képest igen komoly visszalépést jelentett, eközben viszont a thrash/speed alapműveknek számító The Ultra-Violence és Frolic Through The Park lemezekkel sem focizott egy ligában. A csapatnak ugyanakkor a mániákus élő bulik révén sikerült visszakapaszkodnia egy jól működő szintre.

Wroooááááárrrrh! Végre egy olyan koncertlemez, ami a hangulata miatt mindenképp az etalonok közé kerül. Szomorú viszont, hogy milyen apropóból kellett kiadni... Ugye nem kell ecsetelnem, mi az...

Dead Soul Tribe, Devon Graves és csapata, hát ez meg ki a hétszentség lehet? Kis kutatás után jött a válasz, az ex-Psychotic Waltz énekes, Buddy Lackey új zenekara. A PW fanatikusok egy emberként sóhajtanak fel: végre! Legalább "a hang" újra zenél.

Devon Graves visszatér. Már az első DST koronggal megmutatta, hogy ő igenis életképes a Psychotic Waltz árnyékából kilépve is. A második lemezre várt az a feladat, hogy az egyéni hangot tovább kristályosítsa, még jobban Devonra és nem az egykori zenekar emlékére helyezve a fókuszt.