CD kritika

Meglehetősen aggasztó hírek érkeztek idén nyáron a Saxon háza tájáról, frontemberüket, a 74 éves Biff Byfordot ugyanis rákkal kellett műteni. Szerencsére úgy tűnik, a korábban infarktuson is átesett énekes gyógyulása jó úton halad, a novemberi masszív brit turné is rendben lement. Mivel azonban a nyári kört le kellett mondani, a még júniusban piacra dobott Eagles Over Hellfest jól jöhetett azoknak a rajongóknak, akik legalább valamilyen szinten pótolni szerették volna az elhalasztott randevút.

Rick Hughes idei visszatérését abszolút nem láttam jönni, viszont örömmel konstatáltam, mert régi favoritról van szó. A kanadai énekes a színtér veteránjának számít a '80-as évek közepe óta, aki a bennfentesek kedvenceként aposztrofálható Sword élén alapozta meg hírnevét és vívott ki magának kultstátuszt. A Sword két lemezt adott ki akkoriban, az 1986-os Metalized pedig vita nélkül klasszikus darab, óriási hatást gyakorolt az amerikai metálközösségre abban az érában. Hogy mást ne mondjak, az ősrajongó Dave Mustaine saját bevallása szerint is rengeteget profitált a Sword befolyásából, amikor a Megadeth játékterét alakította ki, ennél többet pedig, azt hiszem, nem is kell mondani. A Sword máskülönben egy ideje újra aktív, egyszer még a Keep It True fesztiválra is átjöttek, bő három évtized után pedig 2022-ben kihozták a harmadik lemezt, szóval élnek és virulnak.

Tristan Shone egy amerikai producer, akinek az Author & Punisher a projektje, de tekinthetjük a művésznevének is. Jellegzetes 2000-es évekbeli vagy még annál is újszerűbb metálban utazik, leginkább ugyanis indusztriális zene az alapja mindennek, amit játszik, de a korábbi lemezein drone elemeket is használt nagy mennyiségben. Különösen a Beastland óta emelkedik ki az undergroundból, de utódja, a Krüller is nagyszerű volt. A jelen Nocturnal Birding viszont újabb lépés előre. Ezt az is bizonyítja, hogy Shone utolsó három albumát a Relapse Records gondozta, ami sokkal nagyobb terjesztést és promózást is jelent a korábbiakhoz képest, és a folyamat most tűnik tetőzni.

Mint egy komment nemrég rámutatott, viszonylag ritkán írunk az Omnium Gatherumról. Sajnos nem tudom cáfolni az észrevételt, és ilyenkor persze elég nehéz meghatározni, miért alakult ez így. Főleg, hogy a már tizedik albumánál tartó finn csapat abszolút Shock!-kompatibilis a maga egyszerre zúzós-riffelős, ám közben roppant dallamos muzsikájával. Remélhetőleg enyhítek kicsit a mulasztáson, ha leírom, hogy az új album szokás szerint gyalul, és simán ott van az idei év kiemelkedő megjelenései között a minden „de..." és „viszont..." magyarázkodástól mentes, sallangmentes metállemezek sorában.

Üdítő színfolt volt három éve a felhozatalban a Mark Zonder és Ray Alder nevével fémjelzett A-Z első albuma. A Fates Warning-történelem két emblematikus alakja a rájuk jellemző, leheletfinom és technikás progresszivitást egy manapság kevésbé jellemző, '80-as évekbeli hi-tech AOR-os ízzel ötvözték az albumon, és baromi jó dalokkal sikerült telepakolniuk az anyagot. A mai idők persze nem kedveznek az efféle bandáknak, így az A-Z-ből sem lett turnézó, aktív név, de az anyag azért elég sikeres volt ahhoz, hogy most megérkezzen a folytatás. (Pontosabban még nyáron, de így, év végén nekiállunk ledolgozni az idei restanciáinkat.)

Megtippelni sem merném, vajon idehaza hányan emlékeznek még a Bangalore Choir On Target lemezére 1992-ből, de gyanítom, hogy a legtöbbjüket névről ismerem. A kultikusnál is kultikusabb amerikai csapat ugyanis amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan ment annak idején, de erről nem ők tehettek, mert debütáló lemezük bizony kiemelkedő minőséget képviselt a színtéren a maga idejében. A csapatot anno David Reece énekes rakta össze, miután kirúgták az Acceptből az egyébként kiváló Eat The Heat album fiaskóját követően. Reece-t nem keserítette el a kudarc, kitartóan próbálta meglelni a kiutat a rockbiznisz útvesztőjéből, ami hamarosan sikerült is neki: először a Lillian Axe-szel hozták hírbe, végül azonban saját bandájával szerződött le a Warner égisze alatt működő Giant kiadóhoz.

Kétségtelenül impozáns nevek sorakoztak fel Carla Harvey mellett, hogy kellően topra tegyék a The Violent Hour bemutatkozását. A Butcher Babiesből kikerült énekesnő férje, Charlie Benante nyilván alap, ő szerzőtársként is nyakig benne van az új bandában, de játszik az ötszámos debütáló EP-n Zakk Wylde és John 5 is, a producer pedig Jay Ruston volt. A zene nagyban eltér Carla korábbi zenekarának stílusától, és az irányvonalban bőven van fantázia, az ötcsajos felállással együtt meg aztán pláne piacképesek – a dalokban viszont egyelőre nem érzem a nagy csít.

Rég elveszítettem már a fonalat, hogy mikor éppen ki zenél a Vicious Rumorsban Geoff Thorpe és Larry Howe mellett. Ugyanakkor fokozatváltást jelentett a bandánál szokásos személyi kavarásokban, amikor tavaly még utóbbi is kikerült a verkliből, hogy aztán néhány hét után visszatérjen... Közben viszont Brian Allen énekest harmadszorra (!) is kirúgta Geoff (hogy aztán most a hasonlóan átjáróházként funkcionáló másik US power legenda, a Metal Church mikrofonjánál kössön ki), és Brian „Chalice″ Betterton került a frontra. Ha jól számolom, Thorpe-pal együtt ő a tizedik énekes a csapatban a klasszikus éra frontembere, Carl Albert 1995-ös halála óta. Ez azért minden mérce szerint extrém...

Eléggé fű alatt jelent meg Kirk Windstein második szólóalbuma, és gyakorlatilag teljes csend is van körülötte, de a Crowbar főnöke nyilvánvalóan eleve nem a slágerlisták élét célozta be az Ethereal Wavesszel. Nem meglepő, akad most elég dolga a Downnal meg a Type O Negative ex(?)-tagjaival közös Sun Dont Shine-nal is. Szóval nem látnék bele ebbe semmit: Kirk barátunk folyamatosan írja a zenéket, kiadja magából az ötleteit, aztán akit érdekelnek, meghallgatja az aktuális gyűjteményt, akit meg nem, az továbblép. Neki szerintem, ha nem is mindegy, de nem ez a fő szempont. Gyanítom, hogy akkor is ontaná a riffeket meg a dalokat, ha szó szerint senki sem hallgatná ezeket, hiszen nyilvánvalóan belső önkifejezési kényszerről beszélünk.

Az első benyomások egyike az volt az előzetesen megjelent Battle Beast-dalok hallatán, hogy az alapvetően rokonszenves banda új alkotásait muszáj lesz szeretni, tehát akaratból kell hallgatni. Ugyanis annyira kommersz és annyira fröccsöntött megszólalást borított ránk a finn csapat, hogy nullkilométeres hozzáállás mellett nem feltétlenül szavaznék ilyen jellegű muzsikára 2025-ben. A hangzás olyan értelemben tökéletes, mint minden jelenlegi, szabványos, tizednyi decibelre kimért szinteken táncoló digitális hangszín: helyén van minden egyes hangszer, lábdob, cin, basszus, aktív vagy nem aktív hangszedőkön torzított gitárok, kellemesre hangolt szintetizátor-szólamok. Mondhatni, sterilen karcos az egész, skatulyából húzták elő a hangképet. Joona Björkroth gitározása, futamai kimértek, remekül illeszkednek tesója, Janne szintis megoldásaihoz, és most hadd ne éljek az egy húron pendülnek szóviccel.

Az Orbit Culture a legdurvábban pörgő, legkurrensebb nevek egyike jelenleg a színtéren, és elég komoly esélyük mutatkozik rá, hogy mire lefut az új, sorrendben ötödik album ciklusa, már egy ligával feljebb jegyezzék őket. Méghozzá megérdemelten: a svédek nyílegyenesen, kilengések nélkül haladnak előre a korábbi mezsgyén, mostanra tényleg véglegesen összeállt náluk a kép, a hozzávalók teljesen organikus eleggyé főttek. Vagyis a banda simán és azonnal beazonosítható, amint megszólalnak, és ezt helyből díjazni kell, ráadásul hallhatóan igyekeznek egyre kerekebb dalokat írni. Saját hangzás pipa, dalszerzési képesség pipa, tudatos építkezés pipa – úgyhogy a fokozatosan növekvő sikereket sem kell nagyon magyarázni.

A Venator egy fiatal osztrák csapat Linzből, és mindenben a '80-as évek első felét-közepét idézik. A zene, a borító, a tagok fazonja, abszolút minden a műfaj (legjobb értelemben vett naiv) hőskorába vezet, ahol léggitározó fanatikusok élnek-halnak az undergroundot uraló kedvenc bandáikért, amelyek közül a legnagyobbak lassan az arénákat is meghódítják. Ezekből is leginkább a klasszikus brit heavy metal a fő csapásirány, de szerencsére nem az egyetlen összetevő az üstben, így egészen ízletes keverékkel szolgálnak. Igazi '80-as évek-szintézis ez, ha filmes példával kellene érzékeltetni, nagy vonalakban metálzenei Stranger Things (nem mintha a sorozatban ne lett volna amúgy is metál a műfaj korabeli súlyának megfelelő mennyiségben).

Nem tudom, számított-e még bárki új zenékre az Aerosmith műhelyéből, de én a magam részéről biztosan nem. Ha a bluesfeldolgozásokat nem nézzük, minden idők egyik leghatalmasabb amerikai rockzenekara a 21. században mindössze két albumot volt képes kiszenvedni magából, az abszolút karriermélypont Just Push Playt és a lényegesen erősebb, de messze nem megkerülhetetlen Music From Another Dimension!-t. Számomra nem kérdés, hogy zeneileg rég elfogyott már itt a puskapor meg a mondanivaló, ami a banda átlagéletkorát és múltját tekintve egyébként abszolút érthető és védhető. Így aztán a covid miatt hamvába halt európai turné és a magyar buli, majd a későbbi búcsúturné lefújását sokkal jobban bántam annál, mint hogy valójában már szó sincs náluk új dalokról.

Közhelyszámba megy, hogy Max Cavalera szétaprózta magát az elmúlt lassan két évtized folyamán. Igazából mostanra egy ernyő alá is terelt nagyjából mindent, kvázi családi vállalkozásként, és mivel zeneileg annyira nagy eltérés azért nincs a különböző projektjei között, valójában jobb is ez így. A név másodlagos, voltaképpen futhatna szinte minden Soulfly vagy Cavalera brand alatt, úgyis tudod, mit kapsz. Az már esetlegesebb, hogy milyen minőségben... A mélyponton szerintem pár éve túllendültünk, de azért az új Soulfly sem az év albuma, azzal együtt sem, hogy akadnak rajta nagyon erős pillanatok is.

Kellemetlen meglepetést jelentett néhány hete, amikor kiderült: a Trivium friss EP-je egyben Alex Bent dobos hattyúdalát is jelenti. Épp a legutóbbi, de már – durván repül az idő – négyéves In The Court Of The Dragon lemez kapcsán írtam le, hogy a zenekar néhány turbulens év után alighanem épp Bent csatlakozása miatt tudta ismét a helyes vágányra kormányozni a szerelvényt, erre tessék... Szóval a csapatnál hagyományosan neuralgikusnak számító doboskérdésre továbbra sem került végleges pont, kíváncsi leszek, merre indulnak majd az utóddal, Alex Rüdingerrel.

Nem lehet elkerülni a történelemleckét egy ilyen album esetén. Egyesek harmincegy éve várnak erre, én csak nagyjából húsz, de még így is nagyot szól az eredeti Biohazard újbóli összeborulása. Persze annyi embert nem fog megmozgatni, mint Rob Halford vagy Bruce Dickinson hazatérése, de azért Brooklyn egyik legikonikusabb négyese az eredeti felállásban az igazi, akárhogy is nézzük a dolgokat. Ez a négy ember pedig 2011 óta nem készített albumot ebben a szereposztásban, igazán jót meg 1994 óta, így mindenképpen izgatott voltam, mi sül ki ebből.

Pont Michael Schenker kapcsán már sokan leírták előttem még itt a Shock!-on is, mennyire tankönyvi példája annak, hogy a legnagyobb zsenik többsége egyben a legnehezebb természetű ember. Ennek pedig nemcsak az lehet a jó bizonyítéka, hogy nem találta meg a helyét sem a Scorpions szó szerint családias hangulatában, sem a UFO-ban, a sikerek fő kovácsaként, és akármelyik, közismerten „nehéz eset" előadót is messze lehagyja az elfogyasztott zenészek számát tekintve – hanem hogy még a saját szólómunkásságánál is össze-vissza váltogatja a neveket. Ezek után pedig már meg se lepődöm azon, hogy én is már a hatodik szerző vagyok ezen a médiumon, aki az egyik lemezéről ír – főleg úgy, hogy az elég vaskos saját név alatti életműnek alig a töredékéréről esett szó.

James Rivera kétségtelenül az underground egyik állócsillaga. Az idén 65. életévét betöltött frontember már anyabandájával, a Helstarral is abszolút maradandót alkotott a US power színtéren, később pedig olyan, szintén kultikus csapatokban bukkant fel, mint a Seven Witches, a Vicious Rumors vagy a Malice, hogy a számtalan kisebb-nagyobb projektjét már ne is említsük. Az utóbbi tíz-tizenöt évben viszont leginkább a Helstarra koncentrált, hiszen a Shadowkeep 2018-as anyagát leszámítva 2012 óta nem adott ki lemezt más formációkkal.

Amikor 2007 elején öt terepgatyás fazon kisétált a PeCsa deszkáira a Therion előzenekaraként, és fél óra alatt villámháborúba illő lerohanást hajtott végre, már akkor is éreztem, hogy sokra vihetik még... és valóban, pár év alatt odaküzdötték magukat a fesztiválok főműsoridejébe, majd sorra nőtték ki a klubokat, nemcsak a közönség, hanem a színpadi látvány méretével is. A népszerűség viszont mintha egy kicsit el is kényelmesítette volna őket. Vagy az nem tehetett nekik jót, amikor a tagság kétharmada egyszerre lépett le, de én is körülbelül a Carolus Rex megjelenése után vettem lazábbra a kapcsolatot a Sabatonnal. Azóta készült számaik között már kevés olyat találtam, ami annyira meg tudott volna fogni, és az élő találkozásokat is inkább csak a fesztiválokra korlátoztam, hiszen vagy a turnészervezők nem tudták soha helyén kezelni a keresletet irántuk, vagy egyszerűen a megfelelő koncertterem hiányzott. Most azonban a következő turnéjukon biztos ott leszek, mert arra egy elég jó mézesmadzagot is be tudtak lengetni... így jó tudni, hogy mire is számíthatok ott az új lemezzel.

Még tavasszal, pontosabban március közepén jelent meg a Heathen koncertlemeze, a Bleed The World Live. Mivel a zenekar alapból nem kap túl sok publicitást, és ez az anyag is eléggé elsikkadt – hiába jelent meg a Nuclear Blastnél –, így talán ennyi idővel megjelenése után is érdemes szót ejteni róla. A Heathen 1984-ben alakult, Kaliforniában, és hiába hoztak ki két kiváló nagylemezt anno 1987-ben Breaking The Silence és 1991-ben Victims Of Deception címmel, sosem sikerült kitörniük az undergroundból. Pedig David White személyében olyan énekesük volt, aki a korszak thrash metal frontembereinek abszolút krémjéhez tartozott. 

Felnőtt Latin-Amerikában egy generáció, amelyik ontja magából a kompetenstől nagyon jóig terjedő skálán a sokadik hullámos bandákat. Jelen esetben klasszikus thrash metalról van szó, de a jelenség nem csak erre a műfajra korlátozódik. Ennek azóta lett nemzetközi híre és relevanciája, mióta a thrash metal stagnálni kezdett arculatformáló szinten. Így viszont egyre inkább szükség van a legjobb értelemben értendő másodvonalat kitermelni akaró fiatal arcokra, hangokra, és a régióban Chile mellett Brazília a jelenség másik melegágya.

Attól valahogy nem féltem, hogy a Coroner visszatérése gyenge lesz. Tommy Vetterliék már pályafutásuk első pillanataiban is magas minőséget produkáltak, ráadásul esetükben egyértelműen és élesen kirajzolódik az a minden esetben felfelé tartó fejlődési ív, amit az évek során lemezeikkel bejártak. A kezdő, még egyértelműen techno-thrash alapú R.I.P.-től a már kifejezetten intelligens, végtelenül rétegzett Grinig mindig öles léptekkel haladtak előre a csakis saját maguk által kijelölt és másoknak kitaposott ösvényen, egészen 1996-os feloszlásukig. És ugyan a zenekar ismét aktív 2010 óta, a lemezkészítést nem kapkodták el: a Dissonance Theory egészen pontosan harminckét (!!!) évvel követi a sorban a legutolsó, 1993-ban megjelent Grint.

Állítólag harminc év után, 2027-ben folytatódik az Alien-sztori a jelenleg hetvenhat éves Sigourney Weaverrel. Rajongóként ennek ugye örülnöm kellene, mégis ott motoszkál az elkerülhetetlen kérdés az agyamban: muszáj ezt még erőltetni? Szükség van-e újabb rókabőrt lehúzni a klasszikusokról? A színésznő sem mai csirke már, harminc év elteltével pedig a xenomorf mozgása sem lehet annyira fürge, mint süldő korában, s persze az sem kizárt, hogy manapság már szemüveget hord és ennyi idősen biztosan többet is nyáladzik...

Emlékszem, 2004-ben még a Hammer számára készítettem egy Sex Action-interjút az akkor frissen újra összeállt klasszikus felállással. Matyi akkor azt mondta, mára a Sex Action legendává lett, ahogy ez az első lemez is. Mindez akkor talán még túlzásnak tűnhetett, 2025-ben viszont már nem kérdéses: a tény, hogy ez a lemez – korántsem érdemtelenül – immár nem is az első újrakiadását éli meg, bizonyíték lehet arra, hogy mégiscsak van valami a dologban.

Mindent és még annál is többet leírtunk már az Amorphisról, legyen szó lemezismertetőről, kritikáról, hírekről, koncertekről vagy akár kommentekről. A finnek már nagyon sok éve – Tomi Joutsen érkezése után főleg – játsszák azt a fajta önismétlős biztonsági játékot, amiről képtelenség ma már bármi újat is mondani. Persze azért gondoljunk bele, hogy rajtuk kívül még hány csapat is jár ugyanebben a cipőben, akiket ha elkezdenénk most számszerűsíteni, nagy eséllyel csak jövő héten érnénk a végére, ezért manapság már én is valahogy úgy kezelem őket, mint annak idején a Motörheadet, az AC/DC-t vagy az Iron Maident.

Nem akarok túlzásokba esni, de valahol baromira találó a Paradise Lost új albumának címe, az Ascension ugyanis emberemlékezet óta a legjobb lemez a bandától. Nem mintha az előzőekkel bármi gond lett volna, hiszen Nick Holmesék elég rendesen összekapták magukat az ezredfordulós évek megosztóbb lemezei után – ugyanakkor elég egyértelmű, hogy a legutóbbi Obsidian óta eltelt ötéves rekordszünet és a hosszabb érlelés nagyon jót tett a friss daloknak.