CD kritika

Liquid Tension-féle instrumentális prog rockos móka, amelyet elsősorban a nyitott hajmetal-fanoknak és a műfaj esküdt ellenségeinek egyaránt ajánlok. Miért is e furcsa bevezető? Már mondom is a választ: a trió mindhárom tagja nem máshol, mint Dave Lee Roth csapatában nyomult pár évvel ezelőtt, sőt, ketten jelenleg is ezt teszik (már ha egyáltalán működik a DLR Band – takaréklángon mindenképp így kell legyen, ha már csúszott a nagy Van Halen reunion).

Divatzene. Emo. Pop-punk. Fülbemászóan nyálas. Mit mondjak még? Ráadásul béna a nevük. Divatos a frizurájuk. Bár én ettől a fajta frizkótól speciel sugárban hányok. Mindezen divatosság, dizájn és beállított fotó sem menti meg őket attól, hogy az egyik tag úgy nézzen ki, mint egy jóllakott óvodás.

Soha de soha de sohasohasoha nem fogom megérteni a zeneipart. Úgy am blok sem, de a magyart főleg. Itt ez az atom-tehetséges, képzett, igényes zenét játszó társulat, küzdöttek, tanultak, fejlődtek, tudásuk lenyomatát belepréselték ebbe a vékony korongba... Majd pedig elgyengülve a megpróbáltatásoktól és a rögös út viszontagságaitól, egyszer csak feloszlanak... Ne!

Elég eklektikus zenét játszik az amerikai (Buffaloból származó) Herod, mely csapat mintha nem tudná eldönteni, hogy most melyik stílushoz is vonzódjon jobban. Alapvetően ugye ez egy metalcore zenekar, tehát van benne hardcore, dallamos ének és dallamos gitárszólók, üvöltés, nyolcvanas évekbeli metalriffelés, kicsi thrash, és kissé egyforma dalok.

Zongoraszó, kórus-szerű ének, kellemes indítás. No persze jön utána a khrrrrrrr-dzssssss-grrrrrr. 4 számos bemutatkozás a spanyol The Heretictől. Hangzásilag demós, zeneileg nem olyan rossz.

Rendben van, hogy a zenészek a rajongókkal való kommunikálás során felé igyekeznek legjobb arcukat mutatni (jófejnek látszani, még ha nem is azok), elvégre mi tartjuk el kedvenceinket és kenyéradó gazdánkkal magunk sem szívesen kerülünk összetűzésbe. Ugyanakkor James Rivera tényleg annyira hihetetlenül barátságos volt a két évvel ezelőtti pesti és a tavalyi Bang Your Head nulladik napi klubbuli után, hogy a mai napig érthetetlenül állok Vicious Rumors-ból való távozása körülményein.

Nem meglepő módon egy metalcore lemezről írok épp. Ordítós-éneklős, dallamos gitározós. Bostoniak, saját bevallásuk szerint egy adag Slayerből, egy rész Hatebreedből és egy adag őszinteségből állnak. Hát nemtom. Egyszer volt olyan ordítozás, amilyen Araya bácsi szokott volt megejteni, meg riffileg is érezni a nagy duó hatását, de hát azért...

Aki olvasgatta a kritikáimat, annak feltűnhetett, hogy a tradicionális heavy metal, mint olyan, nem a szívem csücske, egy-két kivételtől eltekintve nem tudok szívből lelkesedni a műfajért. A Helloweent régen - a nagy őrület idején is - gondosan elkerültem, viszont mióta Andi Deris az énekesük, közelebb érzem magam hozzájuk, pl. az előző albumról kifejezetten tetszett néhány nóta. Most meg itt van az új korong, én meg csak ülök, bámulok ki a fejemből és Helloween koncertet akarok, méghozzá most! Miért? Kezdem...

Anno a Helloween volt az egyik első olyan zenekar, amelyik metalosembert faragott belőlem. A Keeper lemezek alatt pattogzott le rólam a gyereklemezek cukros máza, együtt visítoztam Michael Kiskével (pontosabban ő énekelt, én meg akkoriban még csak visítoztam), hogy I Want Out!

Annak idején, kölyökkoromban az egyik első kimondottan metal csapat volt számomra a Helloween (az Iron Maiden után rögtön). A két "klasszikus" Keeper lemezt nagyon szerettem, volt rajta jó pár olyan dal, amik azonnal beleragadtak az ember fülébe, elég csupán az I Want Outra gondolni.

A '90-es évek második felének Helloween lemezeit nagyon szerettem: az új felállás egymásra hangolódásának is tekinthető Master Of The Rings után a The Time Of The Oath és főleg a Better Than Raw olyan nívót képviseltek minden európai power/speed bandák ősatyjának életművében, ami előtt csakis meghajolni lehetett.

A Helloween valami miatt mindig vonzódott a tréfás dolgokhoz. Ezt simán el is lehetne fogadni, ha Michael Weikath lemezekre felszuszakolt gegjei legalább egy fokkal viccesebbek lennének annál, mint amikor Tahi Tóth László svájcisapkás részegként tántorog a kamerák előtt, de sajnos nem viccesebbek.

Végül Vinnie Paul is csak leporolta a dobverőit... Dimebag Darrell meggyilkolása után kérdéses volt, mikor tér vissza az aktív zenéléshez az amerikai metal színtér egyik meghatározó arca, és főleg, hogy kikkel. Cseppet sem meglepő, hogy Vinnie végül nem nyeretlen kétévesekkel alapított bandát: itt van a Mudvayne-ből Chad Gray énekes és Greg Tibbett gitáros, a Nothingface-ből pedig Tom Maxwell gitáros és a Danziget is megjárt Jerry Montano basszer (utóbbi azóta le is lécelt, helyére a Damageplan Bobzillája ugrott be).

Nem volt különösebb problémám Ozzy Osbourne sokat szidott utolsó lemezével, a Down To Earth-tel, mai füllel is kimondottan jónak tartom, de kétségtelen, hogy a svéd Hellfueled tavalyi debütje alaposan feladta a leckét a romos állapotú mesternek és stábjának a ki-tudja-mikor-elkészülő-talán-soha-meg-nem-jelenő következő anyag előtt.

Kissé úgy éreztem magam egy csomó új netes és nyomtatott Hellfueled kritika olvasása közben, mintha én nem is ugyanazt a lemezt hallgatnám, mint a többiek. Kétségtelen, hogy a svéd banda első két albuma totális Ozzy klón volt, azt azonban nem tudom elhinni, hogy valaki ne hallja a különbséget már akár elsőre is a Memories In Black és mondjuk az előző Born II Rock között.

A mai napig imádom a svéd Hellfueled leplezetlenül Ozzyt klónozó első két lemezét, de némi kezdeti vonakodást követően a legutóbbi, már jóval több egyéni ízt felvillantó Memories In Blackkel is rendesen összehaverkodtam. Le mertem volna fogadni, hogy az Emission Of Sinsen még inkább a saját fejük után mennek majd, de a végeredmény ehhez képest kissé felemás lett.

Bevallom őszintén, még nem hallottam a zenekarról, és annak főnökéről Joe Wolfe-ról sem, aki egyébként azelőtt a Clean Flesh énekese volt információim szerint, így eleinte örültem ennek a találkozásnak, hátha igazgyöngy, amit promóként kaptam.

Csizmaország ifjai 1994-ben hozták össze a bandát, melynek nevét egy északi istenségtől kölcsönözték, aki az égbolt ura, valamint a Bifrost híd őrzője, amely összeköti a halhatatlanok világát az istenek birodalmával. A The Almighty a harmadik albumuk, 44 és fél perc hosszúságú. Sajna...

Nem olyan rossz ám, mint a címe! Talján barátaink ismét jelentkeztek egy pofás power albummal. Szám szerint a negyedikkel. A hatok ezúttal is a bevált recept alapján kotyvasztották össze anyagukat. Karcos, erőteljes megszólalás, hatalmas dallamhegyek, monumentálisba hajló kórusok.

A 2004-ben alakult cseh Heidenhez eleddig nemigen volt szerencsém, holott idén már a negyedik lemezükkel örvendeztetik meg a pogány/black metal szerelmeseit. Az Obsidianban azonban én nem sok örvendezni valót leltem, pedig többször is végigrágtam magam az igen hosszú, 40 perces alkotáson, de az idei Wyrd lemez mellett a Heiden se tudott letaglózni. Sőt.

Kíváncsi lennék, hányan szeretik itthon a Lost Horizon nevű svéd csapatot. A banda 2001-ben bukkant fel Awakening The World című bemutatkozó lemezével, és hiába volt adott minden (óriási zene, elképesztő énekhang, jó hangzás, zseniális koncepció a külsőségeket illetően) a sikerhez, valahogy mégsem jött össze nekik semmi érdemleges.

Ez a zenekar egy vicc. Legalábbis jó okom van feltételezni mindezt. Nektek nem kell mást tenni, mint ellátogatni a csapat honlapjára és megnézni a fotókat (az egyik tag némelyik képen kiköpött Gidófalvy Attila). Nem éppen normális formájú hangszereket lehet látni a kezükben, ugye? Ezeket a bigyókat ők építették, ne kérdezzétek, mi célból, valószínűleg nem tudtak jó számokat írni, és ezt próbálták leplezni azzal, hogy figyelemfelkeltés céljából idióta formájú hangszereket készítettek.

Ahogy egyre kevesebb izgalmat találok az extrém metal zenékben - tisztelet a kivételnek - úgy tetszenek egyre jobban a metalcore csapatok. Sokkal frissebbek, üdítőbbek, érdekesebbek, energikusabbak, mint sok megfáradt metalos pályatársuk. A Heaven Shall Burnről sem hallottam eddig, legalábbis a zenéjüket nem. Állítólag jók, lássuk.

A német Heaven Shall Burntől sosem állt messze a történetmesélés, most éppen Isten halálát bosszulják meg néhány dalban elmesélve. A csapat korábbi munkái szimpatikusak voltak számomra, az új korongtól sem vártam mást, mint féktelen energiát, kiabálást, vastagon gyaluló riffeket, meg mindenféle lerágott csontnak tűnő, de azért még hatásos fordulatot, amit egy mai metalcore csapattól várhatunk.

Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a progresszív hajlamokkal bíró dallamos zenék kedvelői a szívükben hordják a német Heavens Gate nevet. Az emberi érzéseket, míves gondolatokat előtérbe helyező csapat Menergy című korongja erősen gépellenes szövegei nem hagynak kétséget afelől, hogy számukra a mostanában elharapódzó egymástól való elhidegülés ellen mindent megtesznek, amit zenével csak lehet.