CD kritika

Kövezzetek meg, de nekem tetszik mindkét Linkin Park lemez. Pedig a metalon belül csúnyán popzene, tudom, meg ciki is, meg minden, de ha már popzene, akkor inkább legyen ez, mint a vonagló playback-huszárok meg Kozsó, nem? A srácok a két sorlemez és a remix-album után már össze tudtak hozni egy közel egy órás műsort, és máris úgy gondolták (ők vagy a menedzsereik), ebből bizony újabb adag zöldhasút össze lehet kaszálni.

Úgy 2001-2002 körül nem feltétlenül fogadtam volna arra, hogy a Linkin Park még ma is itt lesz velünk, de az egykori nu metal vonal legsikeresebb csapata végül túlélte a műfaj háttérbe szorulását, majd teljes kihalását, és a jelek szerint tartósan bebiztosították pozícióikat az élvonalban.

Érdekes nevet választott ez a fiatal svéd együttes magának, a lingua ugyanis latinul nyelvet jelent, ebből tehát sejthető, hogy nem egy elvetemült grindcore bandára kell számítani. A borító is inkább reményvesztettséget, melankóliát sugall, csakúgy, mint maga a zene.

Citromsárga borító, hátul öten, olaszok, egyikükön olyan Adidas tréningfelső, amit én még elsős gimis koromban kaptam Karácsonyra, és az testvérek között is van vagy 14 éve. (Meg is nézem a szekrényben, ott van még, nem volt szívem kidobni, hátha jó lesz még valamire, nos, itt az alkalom, lehetek vele Linea 77 fan például.) Másik ember zenekarból égnek álló rastatincsekkel, teljesen egyéni, khm. Sebaj, edzett vagyok, meg amúgy is jókedvem van, legyen övék a mai estém. Mármint a zenéjüké.

A talján Linea 77 már a negyedik albumánál tart, és úgy néz ki, hogy most kerültek igazán a tűz közelébe. Az Earache megcsípett nekik egy jó kis Európa-turnét a Soulfly társaságában, amely során hazánkat is útba ejtették, aki időben érkezett a PeCsába, az hallhatta is őket. Draveczki kollega is így tett, legutóbbi élménybeszámolójában pedig elég rendesen le is szedte róluk a keresztvizet.

Nemrégiben nyertem egy CD-t valami netes játékon. Pár nap alatt ide is ér Angliából a lemez sértetlenül, míg az előző Shock!-ból egy adag két hétig keringett Pesten, aztán visszament a feladóhoz Debrecenbe hiányosan, sérülten, pedig a címzés tökéletes volt. Hiába, itthon a postai szolgáltatás csak drágul, maga a szolgáltatás pedig egyre rosszabb. E kis kitérő után jöjjön a zene.

Elég sajátságos a Limp Bizkithez fűződő viszonyom: bár sohasem voltam a rajongójuk, mégis valahogy úgy alakult, hogy az összes lemezüket ismerem. Ez mondjuk annak fényében, hogy a média az ezredfordulón mekkora hisztériát csapott köröttük, nem túl meglepő, meg vannak bizkites barátaim is, akik nem igen engedték volna, hogy teljesen elfeledjem a bandát (ugye, Vadász?).

Időtlen idők óta hever itt ez a cd, néha hozzánk keveredik valami teljesen olyan cucc, ami messziről sem ugatja a rockzenét, és a lehető legritkábban találunk köztük gyöngyszemeket. A Limbo egy olasz formáció, elektronikus zenében utaznak, 1984-ben alakultak, tonnányi albumuk jelent meg, jöttek-mentek a tagok, a stílust is alakították, gótikusból átmentek indusztriálba, aztán cyber metalba, utána meg EBM-et játszottak. Remek.

A visszatérő zenekarok véget nem érő sora most az amerikai Lillian Axe-szel folytatódik. Ha létezett valaha igazi kultikus, méltatlanul elfelejtett csapat a dallamos hard rock színtéren, akkor az Axe pontosan ilyen. Fazon tekintetében egyáltalán nem lógtak ki a 80-as/90-es évek fordulójának ún. "hajbandái" közül, ám zenéjük minden volt, csak nem szokványos.

Még semmit sem árultam el a Lillian Axe-ről, ha azt mondom, hogy kevés hozzájuk fogható kreatív energiával alkotó zenekar taposta valaha ezt a sárgolyót. Igényesség és zsenialitás tekintetében tényleg csak az abszolút elithez tudom sorolni őket, a Rush-hoz, a régi Queensryche-hoz, a klasszikus King's X-hez és kevés további társukhoz.

Azon nem is érdemes vitatkozni, hogy a louisianai Lillian Axe minden idők egyik legjobb és egyben legalulértékeltebb amerikai dallamos metal bandája. A zeneileg nagyon erős, de a jövőt még csak felvillantó '88-as debütáló album után kiadott Love And War – Poetic Justice – Psychoschizophrenia trió simán ott van a műfaj valaha született legizgalmasabb és legerősebb lemezei között, de a teljesen egyedi dallamvilággal, igen komplex zenei látásmóddal rendelkező banda gyakorlatilag semmit nem volt képes velük elérni a kultstátuszt leszámítva. Nem csoda, hogy ezek után évekig nem is csináltak semmit...

A Lights Go Out bár nevében új, tagságát tekintve nem kezdő srácokból áll. Egyrészt a Skizoidigitalos Szabó Máté (dob) és Nagy Attila (gitár) zenél itt, majd hozzájuk csapódott Árvai Péter (ex-Dying Wish, ex-Skizoidigital) basszusgitáros és Molnár Bálint énekes. A Szeg Home stúdiójában rögzítettek hat dalt, melyből hármat egy promóciós EP-n meg is jelentettek, reklámozandó önmagukat.

Igaz, ami igaz, ennek a lemeznek a meghallgatását már elég régóta húzom-halasztom. Most azonban úgy döntöttem, hogy ha már úgyis a cseheknek szurkolok a vb-n (mire ezt olvassátok, talán már azt is tudjuk, hogy ki a világbajnok), gyűjtök egy kis erőt, és végighallgatom egyszer-kétszer ennek a cseh bandának az első CD-jét. Tudom, hogy nem szép dolog a prekoncepció, de azért egy ékes cseh nyelven gajdoló gárdától sok jóra nem számítottam.

Egy Johnny Rotten-akcentusos nyávogós lányka, amint korai Kispálos/Police-os gitáralapokra sikítozik? Nem hangzik jól? Messziről elkerülni? Hát, lehet. Én mindenesetre nem kerültem el, persze mindezt én nem tudtam előre, egyszerűen csak a neve tetszett meg a zenekarnak: vajon mit érhet az élet épületek nélkül?

Nagy bajban lennék, ha kedvenc zenekaromról faggatnának. Feltéve, hogy válasz megtagadása esetén megölnek, vagy - ami még rosszabb - végig kell néznem egy komplett Koltay Gábor filmográfiát, hosszas gondolkodás után a Life Of Agony nevét nyögném ki. Ennek tükrében pedig azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, ha elmondom, hogy számomra ez az év(ezred) legjobban várt visszatérése.

Split cd, két hardcore zenekarral. Mondtam már, hogy nem szeretem a split cd-ket? Nemtom, de valahogy jobban esik, ha egy korongon egy zenekart tudok meghallgatni, bár nyilván vannak ennek gazdasági előnyei, meg hagyományai is. No sebaj.

Valami bűzölög a szaunák környékén - és nem a szanaszét hagyott, több napos fuszeklikre gondolok. Mert adott egy 1989 óta létező finn banda, amely már a harmadik albumát tárja a világ szeme és füle elé, mégis ott tartanak, hogy az ismertetőjük azt véli fontosnak megemlíteni: jártak már a FÁK-államokban (lefordítva: a továrisoknál), illetve egy német fesztiválon nem kevesebb, mint 800 ember előtt bazseváltak... Lenyűgöző karrier, meg kell hagyni.

Hat számos maxiszerűség ettől a rock-punk-nemtommilyen gárdától. Az előző anyaghoz képest kicsit összeforrottabb a hangzás, az Újabb Alkalom című nyitószám egészen karakteres, picit Tanksapka - Kispál keverék, de hangulatos. Az Al Jahara akár még nu metal nótának is nevezhető lenne, egész érdekes dallamvezetése van, ezt végighallgattam párszor, jól eltalált darab.

Bizony, ez egy olyan rút világ, ahol minden ficakban kémek és ügynökök settengnek, s nem csupán a falaknak van fülük, hanem még a falevelek is orvul leskelődnek a mit sem sejtő emberek után. Alighanem minden bennfentes tudja, hogy a Leaves' Eyes legfőbb ismérve Liv Kristine személye, illetve hangja. E hölgyet sokan kedvelik - én sajna nem tartozom az élrajongói közé.

Annak idején, amikor megismertem a Leatherwolf 1989-es Street Ready lemezét, emlékszem, hetekre beragadt a hifibe. Ez a három szólógitárral felálló, különleges kaliforniai banda egészen sajátosan vegyítette a tradicionális US power ízeket a korszak stadionrockjával, minden bizonnyal azért nem is tudtak szélesebb körben is ismertté válni – az Island kiadó legendaszámba menő bénázásai mellett –, mert pont a határvonalon zenéltek: a pop metal-fogyasztóknak túl kemények, túl komplexek voltak, a szigorúbb muzsikák hívei viszont kommerszebbnek ítélték őket a kelleténél.

Édes Leandránk egy csodagyerek. A promó lemezhez csatolt kiadói PR szöveg legalábbis valami ilyesmit próbál elhitetni a nyári napsütéstől kisimult idegzetű zenekedvelővel. Az érintett hölgy Fehéroroszországban kezdte zenei pályafutását, egész pontosan hat éves korában. Aztán kilenc évesen már a zeneakadémiát látogatta, később pedig Németországba költözött, ahol ugyebár mégiscsak több a lehetősége egy zongorista lánynak, aki azonban a fémesebb zenéktől sem ódzkodik.

Újabb teljesen ismeretlen csapat, elektronikus, kluttyogós introval kezdődik a lemezük, tehát nagy valószínűséggel valami modern metal lesz ez. Az első dal énekkel kezdődik, kicsit fojtott, kicsit Deftones-os, később inkább Creed, zeneileg is egy keményebb Creed vonalat hoznak, amire akár azt is rá lehetne fogni, hogy inkább Staind.

Egy jó öreg Chubby Checker beszólással indít a lemez, kivéve, hogy itt nem twistelésre buzdítják a nagyérdeműt. A Leadfootról legalább annyit érdemes tudni - már azon kívül, hogy játszottak nálunk a Summer Rocks-on anno), hogy itt bőgőzik Phil Swisher és zeng Karl Agell akik a C.O.C.-ben is megfordultak vala, a legendás Blind lemezt ugye meg sem kell említenem, utána az C.O.C. mélyrepülést mutatott be sajnos. Nos, Karl Agell zseniális dolgokat bírt ott énekelni. Azóta sem bírja überelni önmagát.

Valahol egy cseppet sem meglepő az az underground thrash újjáéledés, aminek jelenleg szem- és fültanúi lehetünk, és habár egyelőre nem nagyon látni még a dolog kifutását, az biztos, hogy jó hallgatni a két évtizeddel ezelőtti Bay Area hangulatot tökéletesen megidéző olyan kaliforniai csapatokat, mint a Fueled By Fire, a Bonded By Blood vagy a Warbringer.

Ismeritek biztosan azt a mondást, hogy a jó bor itatja magát, nos, ez zenére ugyanígy igaz. Ha jó a zene, hatásos lehet első hallgatásra is, annyira, hogy meghallgatod még egyszer, aztán még többször is - csak ettől nem fogsz berúgni. A zenekar neve alapján elsőre egy brutális grindcore durvulatot vártam belezős szövegekkel, és hogy mennyire nem volt igazam, azt kicsit lejjebb olvashatjátok.