CD kritika

Először reménykedtem, hogy nem ez a körben vörösre pingált szem lesz a borítón - sajnos nem lett igazam. Talán csak lusta volt a grafikusuk, a fene tudja, vagy Malmsteen egója a borító koncepciójára is kiterjedt. Eredeti egy ötlet... (Egyébként a hivatalos honlap hasonlóan botrányronda.)

Tisztázzuk rögtön az elején: Yngwie az Isten! Úgyhogy ezek után senki ne várja azt, hogy a vele kapcsolatos szokásos fikkantásokat nyomjam ebben a cikkben: nem képes megújulni, szétszólózza a számokat, elnyomja a többi tagot, ugyanolyanok a lemezek stb. Egyrészt ezek a kritikák mind-mind igazak, de talán azért kissé jobban árnyalhatóak lehetnének.

Van ugyebár ez az unalomig elcsépelt kérdés (még interjúkban is meg-megkérdezik zenészektől), hogy „te hogyan raknád össze álmaid bandáját?". Ilyenkor aztán repkednek a nagy nevek, a fantasztikusabbnál irreálisabb összeállítások, de ma már az ilyen gondolatokkal való játszadozás varázsa erősen lecsökkent.

Yngwie nem nyugszik: alig volt az embernek ideje tavaly év vége óta megemészteni a Ripperrel készült új lemezt, máris itt az újabb Malmsteen anyag. Persze ez egy teljesen más jellegű gyűjtemény, és tekintve, hogy ilyet sem csinált még eddig a Maestro, elmondható, hogy bőven van létjogosultsága. Egy full akusztikus instrumentális anyag valószínűleg régóta szerepelt a tervei közt, de az ideje, úgy tűnik, csak most érkezett el.

A Yellow Spots egy önmagát csak belezős rock'n'rollként aposztrofáló zenekar Budapestről, e még tavalyi kiadású, ötszámos anyag – szerintem nyugodtan nevezhetjük EP-nek – előtt mindössze egy Belezős balladák című demóval rukkoltak elő.

A magát az anyag ismeretében igen találó Folcore lemezcímmel meghatározó Yava ugyan elsőlemezes zenekar, valójában azonban kipróbált veteránokat rejt soraiban.

Japán a dallamos és neoklasszikus metal zenekarok Mekkája. Ide menekül minden hard rock és tradicionális metal zenekar, ha épp egy aktuális divathullám lemossa őket hazájuk színpadairól. A 80-as évek első számú gitárhősének, Yngwie Malmsteennek is máig akkora kultusza van e szigetországban, amelynek már töredéke sem jut neki a világ más pontjain.

A szűk két és fél hónapja Magyarországon is tiszteletét tevő Dave Wyndorf azokkal játszik egy ligában, akik túlélték a saját halálukat. Nem tudom pontosan, hogy azon a jó négy évvel ezelőtti kába éjszakán ténylegesen meghalt-e néhány percre, vagy megúszta enélkül, de az tuti, hogy a gyógyszer-túladagolás simán bizonyulhatott volna végzetesnek is.

Amint elindítottam a lemezt, roppant gyanús lett, hogy nem egy Enchant lemezt hallgatok-e, merthogy az énekhang stimmelt. Utána is néztem, és persze, hogy jól éreztem, mivel az Enchant torkának, Ted Leonardnak a projektje a Xen. Fátyolszerű muzsikát tartalmaz a Xen albuma, némi Yes árnyékolással.

A német csapat harmadik lemezének címét már a nyitó vonós hangminták alapján is ki lehetne találni. Bár a zene alapvetően a Nightwish, sőt, leginkább a Within Temptation által már laposra taposott ösvényt követi, egész üdítő az egzotikus nagyzenekari betétekkel és harmóniamenetekkel különlegessé tett zene.

Szomorkás billentyűs intróval kezdődik a Xandria idei, a 2003-as Kill the Light címre keresztelt debütáló korongot követően immáron negyedik lemeze. A borongós, romantikus hangulat megmarad végig, nem kevés keleties, misztikus elemmel, melyek kiemelik őket a gothic, illetve Nightwish követő bandák sokaságából.

Két évvel később érkezett az újabb X-adag, igencsak beszigorodva, főleg a dalok, de a hangzás tekintetében is (direktebb, de sajnos jóval tompább is lett az összkép). A nóták hossza is rövidült (bár azért van egy 12 perces, Feri vélhetően bele is halna, ha nem terjenghetne), így értelemszerűen sokkal dalszerűbbek a szerzemények.

Cseke Feri az utolsó pionírok egyike. Évek óta fáradhatatlanul ontja a demókat, majd 2007-ben elkészítette az első cd-jét is, ami igazából talán csak attól cd (album, hívd, ahogy akarod), hogy majd' egy órányi zenét hallhatunk rajta, hiszen még mindig totálisan házi körülmények között készült – de legalább itt már a dobok egy fokkal jobbak, mint a demókon.

Kicsit ugyan bugyuta címmel, de megjelent a King's X-es Ty Tabor szólólemeze. Sosem volt titok, hogy Ty óriási Beatles rajongó: a King's X világában is tetten érhető a brit gombafejek munkássága, de érezhető, hogy itt csaponghatott kedvére, illetve annyi Beatlest és John Lennont csempészhetett a nótákba, amennyit csak nem szégyellt, és azt vegyítette valami lightos grunge-dzsal.

Német zenekar olasz kiadónál - tökéletes nemzetközi true metal kooperáció, távolról sem tökéletes végeredménnyel. Szerencsére nem a harmincezredik (vagy háromszázezredik, mittudomén!..) Hammerfall-, netán Rhapsody-epigonnal van dolgunk.

Rég letűnt legendákkal, istenségekkel és vallásokkal foglalkozik a csapat, akik nevüket ugyancsak egy isten kegyelméből választották maguknak. Egyes ismertetők szerint Týr a háború, míg más források szerint az igazság istene volt. (Én az előbbire hajlok, már csupán egy God of War című nóta okán is...)

A Typhoon Motor Dudes egy 1999-ben alakult német csapatot takar, ez ugyan még csak a második igazi nagylemezük, néhány válogatásalbumon is szerepeltek - nem hiszem, hogy kis hazánkban igazán ismertek lennének. A metalfejek körében biztos, hogy nem, a műfaj ugyanis (igencsak tökös) punk rock.

A Roadrunner legújabb csodája, hogy a jobb kiadványaik promóin legalább kétszer belepofáznak minden dalba, nehogy terjedjen a neten idő előtt - mondjuk ettől függetlenül is terjed valahogy, viszont a kritikus vérnyomását alaposan felemelik mindezzel, ne kávéval rontsuk a szervezetünket. Már aki azzal rontja.

A Type O Negative neve messze nem pörög már annyira manapság, mint 10-12 évvel ezelőtt, amikor Magyarországon is az egyik legnépszerűbb metal bandának számítottak. Peter Steele minden bizonnyal a nem kielégítő kiadói támogatást okolná emiatt, nekem viszont meggyőződésem, hogy a '99-es World Coming Down már-már emészthetetlenül depressziós töménysége, reménytelen komorsága is hozzájárult a banda háttérbe szorulásához.

Viccesnek szánom, de valójában komolyan gondolom a következő mondatot: aki nem ismeri a Twisted Sistert, az azonnali hatállyal örökre hagyja abba a Shock! olvasását és készítését, illetve a rockzenével való bármilyen foglalkozást.

Mit kapunk, ha az Extol zseniális dobosa (David Husvik) összeáll a kultikus Spiral Architect ex-gitárosával, Kaj Gornitzkával, sőt, énekesként is az utóbbi csapatban megfordult Leif Knashaug száll be a projektbe? (És persze illik megemlíteni Erik Aadland bőgős/programozót is.) A válasz adja magát: az elmúlt évek legelvetemültebb, legizgalmasabb technikás prog-metal albumát!

Filmzene. Már fut a mozikban a film, melyet Kevin Allen rendezett, fekete humor, Trainspotting és Monty Python stílusban. Legalábbis így reklámozzák.

Viking fém Norvégiából, az 1991 óta létező társulattól. Ez a harmadik albumuk. Tisztán hallani is lehet, honnan származnak, az egész lemezt belengi a jellegzetesen fagyos északi atmoszféra.

Még valamikor a múlt század utolsó negyedében, némi hard popos kicsapongás (Pet Shop Boys) után a magyar alternatív zene felől érkeztem meg a rock és a metal kikötőjébe (de szép kép...). Néhány ilyen magyar alternatív előadó, ha mond valakinek valamit: URH, Kontroll Csoport, Balaton, Kampec Dolores, és a mostani példa szerint a legfontosabb: az AE Bizottság.

Finnország (nem is olyan) lassan rátelepszik a kontinens zenei életére. Mindenütt Jarik, Villék, Mikkók, Timók, Tuomasok és Jukkák köszönnek ránk a borítókról és szaklapokból, bármerre fordulunk. A Twilightning is egyike a fiatal(abb) vodkaföldi csapatoknak, amelyek evickélni próbálnak a hatalmas északi áradatban.

Próbáltam megtudni ezt-azt az öt fiatalemberről, akik jöttek... na? na? vajon honnét? Persze, hogy Finnföldről. Meglátogattam a honlapjukat, de ott emberszabású orcák helyett mindössze korommal-sárral bekent fejű, üvöltő dervisek köszöntek rám, szóval sietve távoztam köreikből... 1996-ban alakultak, ez a második albumuk, de az elsőhöz nem volt szerencsém, így számomra tiszta lappal nyitnak.